Ha már egyszer Fuchs Petivel elhitettem, hogy a félkész poszt is poszt. Illetve Cult of Done
Az elmúlt pár hónapban úgy jött ki a lépés, hogy viszonylag sok viszonylag open world játékot játszottam. Ősszel a szegény ember GTA-ja, a Saint’s Row volt soron. Őrült. Imádtam. Télre beköltöztem a reneszánsz Itáliába és felzárkóztam az Assassin’s Creeddel, utána szétnéztem Amerikában (AC3, félbehagytam), most pedig egy olvasás-alvás-videojáték típusú rövid szabadság alatt kipörgettem a Sleeping Dogst.
A tapasztalatokat szerencsére nem kell megírni, van róla egy Umberto Eco novella. Arról szól, hogy miért nem lehet elkészíteni a Birodalom 1:1 méretarányú térképét. Az open world játékok ugyanezt ígérik. Ha szerencsénk van, akkor ez csak akkor lepleződik le, amikor a világból kifogy a történet. Persze el lehet még vezetgetni/szaladgálni, elvarrni a mellékszálakat, kihúzni a bajból a kevéssé fontos szereplőket, aztán az is elfogy, van egy babaházunk.
Valószínűleg az fontos jellemző, hogy a sztori vége és a babaház között mennyi idő telik el. Firenze (meg persze San Gimignano, Forli) tetejére még vissza-vissza tudok nézni szaladgálni. A Saint’s Row, bármennyire szerettem, sokkal üresebb. Cserébe mondjuk sikítozva röhögős.
Ott a csapda, hogy nem lehet teljes világmodellt építeni. Isten pénze nem lenne elég rá. Vannak korlátok, amiket megszoktunk és elfogadunk. Az épületek nem bejárhatók, emberből kevés van - a Sleeping Dogs esetében a Square Enix készített egy nem zsúfolt (!) Hongkongot - a területek véges nagyok.
Nagyobb baj, hogy van egy csomó olyan dolog, ami a világról való tudásunk alapján nyilvánvaló, viszont egy modell esetében külön feladat megcsinálni. Volt erről egy remek poszt egy játékfejlesztőtől pár éve, nem találom. Mindenesetre azt rótta fel a játékosoknak, hogy direkt keresik a megcsinálhatatlan dolgokat és panaszkodnak. Példának azt hiszem a Red Dead Redemptiont és a lovak tűpárnává íjászását hozta. Nehéz nem igazságtalannak lenni, de amikor a nálam sportosabb karakterem nem tud átmászni egy átléphető virágládán, vagy ha csak egy oldalt tud kiszállni a hajóból (ha rosszul parkolok, esztelenül a vízbe ugrik), akkor törik az immerzió. És ezzel visszaértünk a térképhez.
A versenyt - ha lenne - teljesen megérdemelten a Saint’s Row nyerné persze. Ott nem a játékosokban merült fel, hogy agyon lehet-e verni kétkezes műbránerrel a járókelőket. A fejleszőkben!
Nekem ebből a szempontból a GTA IV a csúcs, ott minden sztori nélkül élmény volt autózni, hamburgerezni, hallgatni az embereket, elmenni billiárdozni vagy dartsozni. Gondolom ugyanezt kínálja a GTA V is csak szebb formában. :)
AC III kapcsán annyi, hogy szerintem fuss neki még egyszer. Nagyon más a hangulata, mint a II-es sorozatnak, de szerintem a sztori érzelmi részét tekintve messze űbereli azt, a “majdnem” záró jelenetnél eléggé meghatódtam, illetve átéreztem a sorsát, a végén meg pláne. Ehhez a véghez ilyen típusú játék és történet kell.
AC IV meg, ha majd játszod: figyeld meg, hogy ott meg átestek a ló (hajó) másik oldalára. Akkora a bejárható világ és annyi a minijáték, sidequest, hogy gyakorlatilag elsikkad a fő sztoriszál. Persze ezzel együtt nagyon jó a játék, de mégis hagyott bennem egy hiányérzetet.
A GTA IV-et azt hiszem három óra után hagytam abba, mert még akkor is tutorial küldetéseket dobált. Készséggel elhiszem, hogy annyit tud a játék, hogy lehet ennyi gyakorlást írni az elejére, ellenben hiba. A motoros DLC-t viszont szerettem, bár nem éreztem magam annyira bandatagnak tőle, mint amennyire nyomozó voltam a Sleeping Dogsban.
Az AC3-at a háromnegyedéig vittem el, lehetett látni, hogy merre megy a történet. Viszont elfogyott a hajószimulátor meg a Sims belőle, nekem meg a motivációm. Befejezni be fogom, de nem hiszem, hogy megszeretem.
Folytatásnak meg egyelőre olyanok állnak sorba, mint a Wolf among us második epizód, a Kentucky Route Zero. Egy kicsit sem open, de sokat várok tőlük.