Gülüszemű szörnyek, borostyán terminálok
A Coudal Partners forgatócsoportja más ügyben járt ugyan Los Alamosban, de talált egy sztorit. Beszélgettek a város pacifistájával, aki a régi laborfelszereléseket (meg persze gyakorlóbombát, IBM kártyalyukasztót, stb) árusító ócskásüzletet viszi.
Öt részben rakták ki a netre az anyagot, ha minden igaz, a fenti playerből mind megnézhető. Ha nem, akkor itt kezdődik a mese.
Az idei tüntetési szezon - ja igen, járok mostanában, mert úgy érzem, hogy én is megérdemlem, a kormány is megérdemli - legérdekesebb jelensége az volt, ahogy a november 17-i nagy tüntetésen megjelent nyugdíjas nénik megpróbálták megfejteni a sarkon játszó népzenészeket. Egy fiatal csapat (bőgő, két hegedű) játszott mezőségit, székit, egészen jól. Egyszer még táncoltak is előttük. Időnként pedig megjelent egy méltatlankodó, aki szerint az óvatos becslések szerint is több tízezres tüntetést megzavarni érkeztek a srácok. Az egyik meg is kérdezte: ki fizet nektek ezért?
Az elmúlt három hétben olyan kódsorokat hoztam össze órák alatt, amik egy hozzáértőnek szumma tíz percébe kerültek volna. Legalább öt módszert tudok, hogyan nem lehet elküldeni bootláskor az IP-címemet egy emailben. A végén persze összejött egy, ami működik.
Aztán használtam a forecast.io API-t annak megtudására, hogy hány fok van az ablak másik oldalán. Persze, most hogy kimegy a hívás, érdekelhetne az is, hogy fog-e esni, mi várható holnapra, ilyesmi. Ehelyett levillogtatom egy színváltós LedBorg modullal, hogy kell-e pulóver vagy kabát. Mivel ma volt időm szórakozni vele, már vannak benne újrahasznosítható kódrészletek is. Legózás van.
Az egész úgy kezdődött, hogy vettem egy Raspberry Pi B+-t, mert szükségét éreztem valami játszós projektnek. Hobbim van egy-kettő, de mindegyiknek valami média jellegű a vége. Vagy sörözés. A legújabb, az olvasókör esetében a kettő remek arányú mixe. A Raspberryből viszont nem lesz egynél több cikk, a terület, amit felfedezek fel van fedezve. Emberek élnek belőle. Játszhatok.
Na így kezdtem ledvillogatatós, időjárásjelzős, műsorletöltős ébresztőórát csinálni. Elsőre ez jutott eszembe. Kellően sok minden kell hozzá. Ha pedig egyszer végeznék - postán vannak még alkatrészek - akkor a projekt továbbfejlesztési lehetőségei végtelenek. A netről persze tud magának pontosidőt kérni a kütyü, de mennyivel menőbb, ha van benne egy valósidejű óramodul.
Bele lehet gyógyítani a szkriptbe a lakásom címét az időjárás jelzéséhez, de azért GPS-szel csak menőbb lenne. (Az NMEA csomagban mintha idő is lenne.) Ráadásul kallódik itthon egy Bluetooth GPS, ami mivel Bluetooth rögtön meg is duplázta a problémáim számát.
Aztán lehet a jószágra karakteres kijelzőt is szerelni. Megvan az elv, ugye?
(Raspi fotó Matt Wareham, mert sötétben az ember már csak nem bénázik makróval.)
Széleskörű vizsgálattal nem ellenőrzött előítéletem, hogy aki képes arról beszélni, hogy a világban található problémák egyik felét WD40-nel, másik felét duckttape-pel lehet megoldani, az az internetről tanulta a bőcsességet. Merthogy az egyik a természetben szigszalagként fordul elő, a másik pedig kontaktspréként. Legalábbis én így tanultam meg gyerekkoromban, amikor több flakonnyi kontaktsprét játszottunk el a szomszéd Kisgabival lángszórót csinálva. Sosem kerestem a kontaktspré jelentését, befújod vele a cuccot és megszűnik a kontakthiba. (Ha meg valami istenesen rárohadt, akkor lehet alkalmazni kontaktcsiszolópapírt vagy kontaktreszelőt.)
Teljesen váratlanul ért a megvilágosodás egy hobbielektronikás csomag átvétele közben, hogy a Kontakt az márkanév volt. Mint a rotringceruzában a Rotring, meg a xeroxozásban - na jó, ezt csak idős professzoraim használták - a Xerox. A terméket a Kontakt Chemie gyártja. Még a doboza is úgy néz ki, ahogy gyerekkoromból emlékszem rá.
Ha már sztori, a WD40 pedig a legenda szerint azért negyven, mert az előző 39 formula nem működött.
Újságcsinálásból - nem annyira szép szóval tartalomból - élő emberként viszonylag fontos nekem, hogy ebben az iparban legyen pénz. Nem az újságokhoz, a rádiókhoz, a weboldalakhoz ragaszkodok elsősorban, hanem ahhoz, hogy legyen lehetőség történeteket mesélni, beszélgetést kezdeni, ilyesmi.
Radiotopia - Még három napig lehet pénzt adni a Roman Mars és társai által gründolt podcastos rádiós csapatnak. Nem az első évadot csinálják, ahogy a gyűjtés most áll messze nem is az utolsóra gyűjtenek pénzt. A minőséget le lehet ellenőrizni pár 99 Percent Invisible-be belehallgatva.
Nyugat+Zombik - Csepella Olivért is nagyjából tét nélkül lehet támogatni, már összejött a pénz a nyugatos költők zombihentelős kalandjára. Rajta a világ szeme, hogy össze tud-e hozni egy 200 oldalas művet egy év alatt. Ja, és neki még van 26 napja, nagyot tud még menni.
Jó ügyeknek tűnnek, engem meggyőztek.
- Baj van a máltaiakkal, Raymond. Nálad alkalmasabbat nem tudok a feladatra, így is nagy munka lesz, sokáig fog tartani. Minden nap imádkozok majd érted.
Hosszút nem ír az ember a Facebookba, rárakódik a silóban a bejövő takarmány, azt’ a végén elviszi az egészet a suvadás. Akkor már inkább ide, ahol viszont senki nem kérdezte, mi a véleményem a Medium.com-ról. (Az apropó erre van.)
Egy. A Medium csodálatos szoftvertermék. Azt túlzás lenne mondani, hogy demokratizálja az internetre való írást, mert ezt úgy tíz éve megtették az ingyenes blogszolgáltatók. Viszont demokratizálja az iszonyatosan jól dizájnolt cikkeknek az írását. Az egész web ebből a read&write irányból indult, de az elején azért csak kellett technikai tudás. Aztán lett inkább olvasd (és vásárolj, az isten szerelmére) web, aztán írd (és mi reklámokat adunk el mellette) web, most pedig a lapátold be az életedet a silónkba van.
Másfél. Időről időre azért felbukkan egy-egy olyan szolgáltatás, ami megpróbál egyszerűen használható motort és szép layoutot adni az embereknek. 2009-ben meg is írták, hogy a Posterous a média jövője. Utána pedig kérdés volt, hogy a Posterous vagy a Tumblr-e az. Az előbbit végül megvette és ledarálta a Twitter, az utóbbi próbált fizetős, kurált tartalmat előállítani, de érdemeik elismerése mellett végül kirúgta a médiacsapatot.
A Medium ebben a mezőnyben amúgy viszonylag jónak számít. Szó nélkül engedi exportálni - menekülési út mindig kell! - a tartalmunkat.
Kettő. A fent linkelt vitaindító egészen hosszan bizonygatja, hogy a tartalom, amit a továbbiakban nevezzünk cikknek, termék. Cikkekből és cikkek létrejöttében való segédkezésből élő emberekként szerintem ezt vehetjük egyértelműnek. Mint azt is, hogy a szövegek “tesztelése” általában létezik egy rendes munkafolyamatban, ezt hívjuk szerkesztésnek. Egy témának a továbbírása sem ismeretlen jelenség. Analitikája mindenkinek van.
Az utolsó két pont érdekes lehetne: a közösségi terjesztést viszont pont egy olyan oldalnál vicces kiemelni, ami ennyire kevés lehetőséget ad arra, hogy az olvasókkal kapcsolatba kerüljön az író. Követni lehet, a kommentelést szakaszokra bontották, ami miatt az egész vita áttekintése nehézkes, illetve az elmúlt hónapban bemutatott válasz funkció - anyja neve: YouTube - elvben lehetővé teszi, hogy hosszú cikkekben vitatkozzanak az írók. Közösségépítésre, társas vitára sokkal jobb eszköznek tűnik a Gawker-féle Kinja, ott ez nem a motorra van rászögelve, hanem valahol a lényegét adja. (Gáspár, javíts, ha!)
Három. Ami pedig nagyon nincs a Mediumon, és fájóan hiányzik, az a szerzőhöz köthető, márkázásra használható, emlékezetessé tevő testreszabhatóság. Minden gyűjtőoldal, minden gyűjtemény ugyanolyan. Nem nagyon van mi alapján emlékezni az íróra. Nincs saját webcím, csak egy twitteres jellegű felhasználói link. Viszont míg a Twitter az efemer tartalomról szól, addig a Medium elvben a maradandó tartalom helye. Amit felcserélhető, nem fizetett - kivéve a The Matter - újságírók írnak. Röviden és a világ egyik legrondább szavát leírva a Medium platisher, platformot biztosító technológiai szolgáltatás, aminek a fő terméke a tartalom, amit viszont nem ők lapátolnak bele. Ügyesnek ügyes, de nem fizeti ki a sárgacsekket hónap elején.
Merretovább. A médiának amúgy van egy csomó jövője. Van olyan, amit céges spindoctorok alapítanak, és bármiről lehet benne írni a cég stiklijein kívül. Van olyan, ami profi, fiatalos, dinamikus, de részben nagyapu pénzéből vagy kockázati tőkéből megy. És persze a média jövője a kicsik, lelkes, fizetőképes közönségnek gyártott jó tartalmai: Mallory Ortbergék The Toastja, Roman Marsék Radiotopia birodalma vagy míg be nem zárt, ilyen volt a The Magazine is. Utóbbi azért is bukás, mert a lowtech megközelítés miatt az amúgy jelentős előnyükkel nem nagyon tudtak élni.