Minden emberi számítás szerint 17 éve írtam. Lassan 18. Most ősszel került elő egy kinyomtatott papíron, fájlként úgy négy számítógéppel ezelőtt veszítettem el. Elrakom ide.
Hangok a sötétben
- Szia nagyapa! Tizennyolc lettem. - mondtam, majd egy korty pálinkát loccsantottam a sírra. - Egészségedre!
Aztán én is meghúztam a kulacsot, és örültem, hogy sikerült hamar letudnom a poharazgatást az Öreggel, mielőtt még a többiek megjöttek volna. Családom tudta, hogy mire készülök, de a rokonok esetleg hülyének néztek volna. Még így se tudtam elmondani mindent, amit akartam. De legalább egy rövid pillanatig meghitt volt a hangulat. Aztán a hangulat szertefoszlott, és befutottak a rokonok. Mire észbekaptam, már egy rádiójáték közepén voltam.
- Kinél van a pogácsa? - kérdezte egyik unokaöcsém
- Kristóf! Kristóf! Meg ne égesd magad. - sikította keresztül a sötétet keresztanyám
- Mondjunk egy miatyánkot - javasolta más.
- Itt a pogácsa. Kínáld körbe. - és elkezdődött a sütik körútja
- Ki látta Morzsát? - kereste anyám, elveszettnek egyáltalán nem nevezhető unokaöcsémet
- Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…
- Gyerekek, nálam van szendvics.
- Ki kér meleg teát.
Újra mozgolódás kezdődött. A tea többek fantáziáját megmozgatta. Hideg szeles este volt, nem kellett kétszer mondani. Ekkor azonban már tizenhármán - a közeli rokonság teljes létszámában - álltuk körül nagyapa sóját, és lassan mozdulni se igen lehetett. Végül hozzáfértem a teához. Langyos volt. A sír kezdett kivilágosodni. Levente leszúrta a kerti fáklyát, amit minden áron magával akart hozni, és ami miatt kellemes petróleum illatban töltöttük a temetőbe vezető utat. A kicsik is meggyújtották a saját mécseseiket, amiket aztán a szél pajkos rendszerességgel elfujt. A teára csak én mozdultam rá, a pogácsa pedig ellenőrizhetetlen helyen volt, unokatestvéreim tehát visszatértek a gyertyákhoz. Mindent megtettek, hogy a növényeket, a mécseseket és lehetőleg a kabátjaikat is lángra lobbantsák, de a szél szerencsére nem engedte. A hangjáték pedig folytatódott.
- Ádám van még abból a pálinkából?
- Kinél van pálinka?
- Ki meri átvinni felette a kezét? - kérdezte Kristóf, miközben csillogó szemeit a fáklyára szegezte
- És kinél van a pogácsa?
- … miként a mennyben, itt a földön is…
- Milyen pálinka?
- Házi.
- A pogácsa nálam van - szólalt meg az eddig csendes István sógor.
- Nálam van süti! - jelentette be keresztanyám
- Milyen süti?
- Kristóf! Ne csináld. Büdös lesz utána a kezéd!
- El tudjátok fújni? - csatlakozott a fáklyások közé Iván unokaöcsém
- Megvan Morzsa?
- Bolti. Mézes puszedli. Itt van kínáld körbe.
Már a végére érte volna a miatyánknak, mikor valaki fenékbe billentett. Morzsa, legkisebb és legarcátlanabb unokatestvérem volt.
- Megvan Morzsa! - jelentettem be, bár nem örültem túlzottan, hogy én vagyok a becsületes megtaláló
- Kinél van még puszedli?
- Csendesebben. Más síroknál olyan csendesek — próbálkozott nagymamám kevés sikerrel
- Már csak két puszedli van? - mondta valamelyik nagynéném a sír túlvégéről.
Ádám! Nem kell egy fél szendvics? - szállt felém a kérdés, majd a szendvicsvég is. Visszaküldtem.
Gyerekek mondjunk el egy miatyánkot és menjünk!
Belekezdtünk. Volt némi tempóbeli eltérés. Kisebb kuzinjaimnak még súgni kellett néha a szöveget, de minden zavaró körülménnyel együttvéve egész ügyesen végigértünk.
- Ámen - mondta a kórus, és elindultunk kifelé.
- Nézd! Kezd náluk is helyzet kialakulni - mutatott anyám egy másik nagy létszámú csapatra kajánul. És tényleg. Mások is ezt játszották.
- Nagyapa, hogy örülne nektek. - zárta le a megemlékezést nagymamám. Ő csak tudja.