Ősrégi dolgok: Hangok a sötétben

Minden emberi számítás szerint 17 éve írtam. Lassan 18. Most ősszel került elő egy kinyomtatott papíron, fájlként úgy négy számítógéppel ezelőtt veszítettem el. Elrakom ide.

Hangok a sötétben

  • Szia nagyapa! Tizennyolc lettem. - mondtam, majd egy korty pálinkát loccsantottam a sírra. - Egészségedre!

Aztán én is meghúztam a kulacsot, és örültem, hogy sikerült hamar letudnom a poharazgatást az Öreggel, mielőtt még a többiek megjöttek volna. Családom tudta, hogy mire készülök, de a rokonok esetleg hülyének néztek volna. Még így se tudtam elmondani mindent, amit akartam. De legalább egy rövid pillanatig meghitt volt a hangulat. Aztán a hangulat szertefoszlott, és befutottak a rokonok. Mire észbekaptam, már egy rádiójáték közepén voltam.

  • Kinél van a pogácsa? - kérdezte egyik unokaöcsém
  • Kristóf! Kristóf! Meg ne égesd magad. - sikította keresztül a sötétet keresztanyám
  • Mondjunk egy miatyánkot - javasolta más.
  • Itt a pogácsa. Kínáld körbe. - és elkezdődött a sütik körútja
  • Ki látta Morzsát? - kereste anyám, elveszettnek egyáltalán nem nevezhető unokaöcsémet
  • Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…
  • Gyerekek, nálam van szendvics.
  • Ki kér meleg teát.

Újra mozgolódás kezdődött. A tea többek fantáziáját megmozgatta. Hideg szeles este volt, nem kellett kétszer mondani. Ekkor azonban már tizenhármán - a közeli rokonság teljes létszámában - álltuk körül nagyapa sóját, és lassan mozdulni se igen lehetett. Végül hozzáfértem a teához. Langyos volt. A sír kezdett kivilágosodni. Levente leszúrta a kerti fáklyát, amit minden áron magával akart hozni, és ami miatt kellemes petróleum illatban töltöttük a temetőbe vezető utat. A kicsik is meggyújtották a saját mécseseiket, amiket aztán a szél pajkos rendszerességgel elfujt. A teára csak én mozdultam rá, a pogácsa pedig ellenőrizhetetlen helyen volt, unokatestvéreim tehát visszatértek a gyertyákhoz. Mindent megtettek, hogy a növényeket, a mécseseket és lehetőleg a kabátjaikat is lángra lobbantsák, de a szél szerencsére nem engedte. A hangjáték pedig folytatódott.

  • Ádám van még abból a pálinkából?
  • Kinél van pálinka?
  • Ki meri átvinni felette a kezét? - kérdezte Kristóf, miközben csillogó szemeit a fáklyára szegezte
  • És kinél van a pogácsa?
  • … miként a mennyben, itt a földön is…
  • Milyen pálinka?
  • Házi.
  • A pogácsa nálam van - szólalt meg az eddig csendes István sógor.
  • Nálam van süti! - jelentette be keresztanyám
  • Milyen süti?
  • Kristóf! Ne csináld. Büdös lesz utána a kezéd!
  • El tudjátok fújni? - csatlakozott a fáklyások közé Iván unokaöcsém
  • Megvan Morzsa?
  • Bolti. Mézes puszedli. Itt van kínáld körbe.

Már a végére érte volna a miatyánknak, mikor valaki fenékbe billentett. Morzsa, legkisebb és legarcátlanabb unokatestvérem volt.

  • Megvan Morzsa! - jelentettem be, bár nem örültem túlzottan, hogy én vagyok a becsületes megtaláló
  • Kinél van még puszedli?
  • Csendesebben. Más síroknál olyan csendesek — próbálkozott nagymamám kevés sikerrel
  • Már csak két puszedli van? - mondta valamelyik nagynéném a sír túlvégéről.
  • Ádám! Nem kell egy fél szendvics? - szállt felém a kérdés, majd a szendvicsvég is. Visszaküldtem.

  • Gyerekek mondjunk el egy miatyánkot és menjünk!

Belekezdtünk. Volt némi tempóbeli eltérés. Kisebb kuzinjaimnak még súgni kellett néha a szöveget, de minden zavaró körülménnyel együttvéve egész ügyesen végigértünk.

  • Ámen - mondta a kórus, és elindultunk kifelé.
  • Nézd! Kezd náluk is helyzet kialakulni - mutatott anyám egy másik nagy létszámú csapatra kajánul. És tényleg. Mások is ezt játszották.
  • Nagyapa, hogy örülne nektek. - zárta le a megemlékezést nagymamám. Ő csak tudja.

Obolosz

Az élek mentén, a varrásoknál látszik az anyag kopása. Sokszor mosott zöld ápolói ruhában ül velem szemben az ember, nyakában vaskos ezüstlánc, karján régi, bizonytalanná vált körvonalú tetoválás, csuklóján divatosan nagy számlapos, ellenben láthatóan nem drága férfióra.

Eltávolítva látom magamat is. Ez is egy megküzdési stratégia. Egy magyar filmben a kamera ülne a helyemen. Még a képkivágáson sem kellene igazítani, tökéletes. A háttérben elmosódik a fehér csempés fal, az ajtó, a belépni tilos tábla. Az ember az éles. Jobb kezénél szép kézírással vezetett kockás füzet, a halottak könyve. Mármint tényleg, nem holmi babonaság, meg ókor. Kikeresi ki miatt jöttünk, kipipálja, átveszi a ruhákat.

Rutinszerűen nyúl be az asztal másik sarkán, balra, letett műbőr övtáskáért, hogy vissza tudjon adni. Szürreálisabb már nem lehet a helyzet, nagyon próbálom méltósággal kezelni, nem rámutatni a groteszkre benne. Az öltöztetés mellett kértük - pluszpénzért - a szem és a száj bezárását. Azaz kifizettük az oboloszt. Ha fantasyt írnék, biztos Révész K. Áronnak hívnák a figurát. Szerencsére nem tudom a nevét.

Station Ident

Véget ért a nagy projekt, amiben Fuchs Péterrel végigolvastuk és végigkommentáltuk a Neurománcot. Közeli olvasat sok kitérővel, kortárs művészettel, tárgykultúrával. Amikor elkezdtük akkor lett a regény harminc éves, és úgy gondoltuk négy alkalom elég lesz végigmenni a szövegen. Így, hogy a tizenhetedikkel zártuk le és kicsit sietve lett vége, azt hiszem, kijelenthetjük, hogy az első becslés némiképp pontatlan volt. A sörökkel tarkított alkalmak felvétele fent van az az Archive.orgon, mert egészen hihetetlen módon volt, aki végighallgatta őket.

Ide írok, amíg a blogon csak a monoszkóp megy

Vannak azok az időnként szembejövő érdekes témák, amiket az ember megír, ha egy szerkesztőségben dolgozik. Nem a mindennapi dolgok, nem a nagy sztorik, hanem azok az apróságok, amik csak úgy beesnek. Például, hogy amit nagy hidegként élünk meg, az csak egy kicsit melegebb, mint a januári melegrekord a Vosztok állomáson. Ja és hogy az unalmat ivással ütik el ott télen - most ugye nyár van -, ha elfogy a vodka, élesztőből és borsókonzervből főznek ööö dolgokat.

A blog nem pörög úgy, mint régen. Viszont pár éve iszonyatosan sok hírlevelet olvasok. A Meatspac.es-ből nem lett forradalom - nem is arról szólt, viszont remek embereket találtam ott -, a Tilde.clubból kimaradtam, az Ello van, de minek. A hírlevelek, azok viszont őrületesen mennek. (Majd írok egy listát.) Rövidre vágva: lassan negyed éve megy a hírlevelem. A neve Rakasz, azok a beeső izgalmas kis témák vannak benne, meg persze proletárforradalom és g10ellentüntetés. Itt lehet feliratkozni. Én nagyon élvezem, szóval egy darabig biztos lesz még.

Anyám, a Facebook

Érdekes nézni, hogyan hangolják újra meg újra a hírfolyamot. Az elmúlt fél évben azzal szórakoztatott, hogy olyan emberek esküvői- és gyerekfotóit mutogatta, akik közepesen távoli ismerősei olyan embereknek, akikkel három éve ismerkedtem meg egy konferencia kávészünetében és akkor egész jól elbeszélgettünk. Hogy ne unjak rá az oldalra, ezek közé voltak szórva a félig vagy talán annyira sem igaz megosztások a Naturahírektől az IFLScience-ig, meg persze napi politika, ami érdekel.

A kép annyit változott, hogy testreszabottabb, gondoskodóbb lett a Facebook. Reggel a szövegbeviteli mező alatt vár, hogy “ma hideg lesz, négy fok, sapit sálat vegyél” vagy hogy “remek idő lesz, remek napot”. Esetenként arról is szól, hogy az ismerőseim országában egy nem túl érdekes ünnep van, ugyan köszöntem már fel őket a német egyesítés alkalmából. Szóval olyan, mintha a anyám-apám lenne.

Ott a hiba, hogy az emberek nem ilyenek. Sokkal jobban feküdne, ha a Facebook felhívna, hogy baromi sok füge termett, ha van ötletem a lekváron túl mit lehet belőle csinálni, akkor most mondjam. Vagy, ha - és látja, hogy single a státuszom - rákérdezne, mi is van azzal a lánnyal, akit emlegettem merthát… hiszen tudja a születésnapom. Meg persze, hogy nézzek már le a Praktikerbe, mert az otthoniban nincs rauhenpikk.

Elévülhetetlen hülye ötletek

VR

Írtam egy cikket - még nem jelent meg, ha majd, akkor idelinkelem - amiben felemlegettem két kedvenc sztorimat is. Az egyik, hogy a dotkom időszakban John Carmack szerint mindenki morális parancsnak érezte a Snow Crash metaverzumának megépítését. Színezi a sztorit, hogy azóta Carmack az Oculus Riftnél van. A másik történetet pedig Doctorow idézi Stephensontól, aki szerint a dotkom csúcsán vettek fel embereket high-tech cégekhez, hogy a kezükbe nyomtak egy Snow Crasht, hogy ez az üzleti terv, hétfőn kezdesz.

Az utóbbi ötlet annyira hülyén hangzik, hogy hangosan nevettem fel, amikor ma azt olvastam a Business Insiderben, hogy az Oculus Rifthez felvett új emberek kapnak egy példányt Ernest Cline Ready Player One-jából. (Amit jé, a Hármas Könyvelés adásnaplóban annó nosztalgiapornónak neveztem. De jó!) Szerencsére később kiderül, hogy az Oculus vezetője a Snow Crasht is olvasta és mintának tartja. Bámulatosan kaotikus világ lesz, ha ezt a kettőt meg is valósítják: egy szabadulószobába oltott Second Life!

(Fotó: Leonard Lin / Flickr CC-BY-SA)

Mandelás sorminta és ellenzéki faliszőnyeg

“I did not join the struggle to be poor” - a mondat Smuts Ngonyamának fogainak kerítésén szökkent ki 2004. novemberében. Ngonyama ekkor az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) szóvivője volt, és azt próbálta meg magyarázni, milyen szerepe volt a Telkom privatizációjában, ami során a cég egy része az ANC-kormányok telekomunikációs főosztályvezetőjénél, Andile Ngcabánál kötött ki. A dolog talán még védhető is lett volna, elvégre Ngacba valóban szakpolitikus volt, de nem ez volt az egyetlen nagy értékű privatizáció, aminek a végén ANC-közeli figurák jártak jól. A mondat és a tény, hogy Ngonyama a bizniszből csinos, 160 millió randos - mai árfolyamon 3 milliárd forint körüli, akkorin közelebb van az öthöz - haszot húzott, nos, nem vette ki jól magát.

@gazsdothu által közzétett fénykép,

És mintegy zárójelbe rakjuk ide, hogy arról az ANC-ről beszélünk, ami most is kormányon van, aminek az elnökét a nemi erőszaktól kezdve a zsaroláson keresztül a sikkasztásig mindennel megvádolták már, de egyelőre leperett róla. Meg sok más is. Legutoljára a Panama Papersben lehetett olvasni az emberről.

De vissza a struggle-höz, meg a szerencsétlen mondathoz, mert azt megragadva lehet kimászni a dél-afrikai politikából. Lawrence Lemaoana ezt a mondatot válaszotta faliszőnyegének témájául. A szemfülesek azt is észrevehetik, hogy van csinos forásmegjelölés is: a sárga betűkben feltűnnek az ANC logójának darabjai, mintha egy zászlóból vágta volna ki őket. Ha megfelelő szögben nézzük és kicsit hunyorítunk is közben, olyan ez, mint a nagymamám Zalai Imréné népszavazási kérdést ad le mém, de fizikailag is létezik.

kangas blowing in the wind

Legalább ennyire fontos - és ezzel mindjárt elérünk oda, ahol a sztorinak kezdődnie kellet volna - hogy a szövet is érdekes. Afrikai kanga, ami hagyományos női ruha Afrika Nagy-tavak régiójában. Két darab másfélszer egy méteres textilből áll, és hihetetlen formanyelve van. A kerete mintás, a közepe egy mondatot, találós kérdést, bölcsességet vagy valami üzenetet tartalmaz - ez a kanga neve - és valami hozzá kapcsolódó mintát. Na ilyen kangákból - és shweshwe-kből, ami a kékfestett szövet rokona - álló kiállítás jött szembe a William Morris Galleryben, amikor ott jártam. Ott lógott a falon Lemaoana több a médiára és az apartheid utáni politikára reflektáló munkája is - az Afronován van egy jó válogatás belőlük.

A kiállításon viszont nem az egyes ANC-s ügyeket felemlegető művek lógtak a falon. Valódi választási üzeneteket tartalmazó, tömeggyártott textileket is kiállítottak. Olyat, amin csak politikai szlogenként is érthető mondat szerepelt, olyat, amin Mandela volt a sorminta - persze Mandela pártja az ANC volt, körbe is értünk - és persze olyat is, ami Barack Obama megválasztásának örült.

Elég pár utcával arrébb sétálni, hogy az afrikai textilek egészen más kontextusban jöjjenek szembe. Walthamstow Central metrómegállótól egy sarokra a főutcán viasznyomott anyagokat anyagokat is lehet találni a méterenként kétfontos tweed és gyapjú között. Üzenet nincs rajtuk, ha pedig a minták jelentenek is valamit, nem mi fogjuk megfejteni. Kellene hozzá egy ghánai, kongói vagy nigériai ismerős, hogy elmondja, mivel állunk szemben.

Néhány hat yardos csomagon a Vlisco név is feltűnt, amit a közelmúltban kiáltottak ki - újra - Afrika Chaneljének. A holland cég textiljei eddig is a népviselet részének számítottak, de az olcsóbb kínai szövetekkel nem igazán tudott versenyezni. Végül egy brit befektetői csoport szállt be az üzletbe, és megpróbálnak divatmárkát csinálni a Vliscóból. Az idei kollekciójuk épp hatvanas éveket játszik, viasznyomott nagy mintás textilekkel.

Vita hálistennek van abból, hogy az egykori gyarmatosító ország cége gyártja az afrikai népviseletnek számító textileket, miközben a kentéről vagy a bogolanról sokkal kevesebb szó esik. Tunde M. Akinwumi, a The “African Print” Hoax (PDF) szerzője szerint alapvetően európai, kínai, jávai és indiai minták díszítik az afrikai textileket. A mudcloth, a kente adhatná az újrateremtett afrikai szövetek alapját. Jacques Macquet antropológus afrikanitás (africanity) fogalmát és az ezt körüljáró írásait véli alapnak Akinwumi.

Az indonéz - Jávára is onnan ment - eredetet a Vlisco sem tagadja, csak a sztori más: a hollandok valóban az indonéz batikot - megint egy textil! - akarták lemásolni és gépekkel gyártani, de annak a piacnak nem felelt meg a termék. Ellenben félúton találtak egy másik piacot maguknak, ahol magukénak érzik a márkát a viselői.

Hogy milyen etikai köröket lehet még megfutni, ez a blogposzt remekül összefoglalja. Esetenként itthon is van lehetőség feltenni a kérdést, a magyar Keuna divatmárka afrikai textilekkel dolgozott, igaz, megvolt hozzá a sztorijuk is. Vagy ha még működő márka kell, akkor Bandula Aranka dolgai között vannak gyakran waxprintesek. Az afrikai kapocs pedig mindkét esetben ugyanaz: Sena.

És akkor még azt nem is meséltem, hogy Walthamstowból hazafelé, Bethnal Greennél a gyerekkormúzeumban warlikiállítás van. Az is festett, az is textil, de kelet-indiai és történeteket mond el, és a Jivya Soma Mashéhoz hasonló alkotók újra felfedezték maguknak. De már így is szétesik a poszt, ne menjünk tovább.