Note To Self: Transmission

Ez a blog egyre inkább jegyzetté válik. Akit az érdekel, mit csinálok a Rakasz nevű hírlevelemmel jár jól.

Sajátkezűleg tapasztaltam meg, hogy két projekt között különbséget lehet tenni a dokumentáltság alapján. Az amúgy nagyon remek Fonz Fun-Plug (FFP) nettó szívásnak bizonyult, az Entware projekt pedig végül kihúzott a szarból. De kezdjük az elejéről.

A hálózati merevlemezem (NAS) nem támogatott egy ideje, azaz nem jön hozzá frissítés, plusz szoftver, aggódó telefon anyutól, hogy jól van-e. Ez mindaddig nem zavaró, amíg valamelyik komponensben nem találnak hibát. Esetemben ez a Transmission torrentprogram volt, így az addig torrentezésre is használt hálózati lemezemet egyszer csak kitiltották az összes torrentoldalról, mert a program sebezhető verzióját futtatta.

Zárójel: miért torrentezik még bárki? Válasz: mert a Netflix - köszönöm, előfizető vagyok - kínálata elég gyatra. Ha a Vorosilov mesterlövészét szeretném megnézni, mert újoroszokat akarok látni, akkor a klasszikus Eddy Murphy-féle Amerikába jöttem nem jó helyettesítő termék.

Az opciók a következők voltak: 1, veszek egy hasonló tudású NAS-t nagyjából 40 ezer forintért, ami nem fejlesztés, csak újabb és emiatt jobb rajta a szoftver 2, alaposan megszívatom magamat. Nyilván a másodikat választottam. Ez azzal járt, hogy azonosítottam, hogy az FFP által felrakott Transmission melyik konfigurációs fájlról hazudja azt, hogy használja, és valójában melyikből olvassa be az adatokat. Majd mocorogtam még egy darabig az eszközön parancsorban, hogy végül feladjam az egészet. Tíz megnyitott, az én problémámhoz majdnem hasonló fórumból kellett volna összelegózni egy megoldást.

Ekkor jött az Entware, ami egy sokkal nagyobb szabású, többet ígérő, ágyúval verébre típusú megoldás. Kapunk egy fél Linuxot, aztán köpte Krisztus, csináljunk vele valamit. (Jó, nem árt még egy Dropbear a NAS-ra, meg egy Putty a gépünkre.)

Zárójel: valamelyik bölcs ember, talán Charles Stross, írta Twitteren, hogy az okoseszközök közös jellemzője, hogy a mélyükön egy sebezhető öreg Linux fut.

Mutatom mennyi az Entware help oldal, ami alapján meg lehet oldani a problémát: ennyi.

Játék, ami kijött a számítógépből

Pár éve a VS.hu szerkesztőségében kaptunk egy rendhagyó sajtómeghívót. Egy egyszerű lakkozott doboz volt, úgy nézett ki, mint egy strapabíróra épített katonai láda kicsinyített mása. Ilyesmi:

doboz

Egyetlen olyan látható pont sem volt rajta, ahol a dobozt ki lehetett volna nyitni, széttörni viszont barbárságnak tűnt. Az első megfejtő, úgy emlékszem, tíz perc alatt végzett a rejtvénnyel, a szerkesztőség nagyjából két napig szórakozott vele. Az ötlet nem új, ilyen és sokkal bonyolultabb fejtörők már a Professor Hoffmann néven író Angelo John Lewis fejtörőügyi alapvetésében, az 1893-as Puzzles; Old and New-ban (PDF) is előfordulnak.

puzzles

Ami viszont nincs se itt, se úgy általában sehol máshol, az az igazán komplex, többlépcsős puzzle. Az a fajta, amivel a számítógépes játékok szerint az összes tisztességes reneszánsz palota, alkimistalabor és királyi iroda tele volt. Amiből meg lehet szerezni azt a levelet, ami elmondja milyen szögben kell átnézni a… na de mindenki látta A nemzet aranyát, ugye?

A rejtett fiókokkal felszerelt asztalok vannak a legközelebb ahhoz, amit a puzzlejátékok mutatnak. Elég megnézni a lentebbi videót a királyok bútorkészítőjeként működő Roentgen-család által épített szekreterről, amiben akadnak rendesen rejtett fiókok. Viszont két lépésnél többet igénylő puzzle-t ez az asztal sem tartalmaz: olyan titkos fiók van, amit egy titkos fiók kinyitásával lehet elérni. És ennek a megfizetéséhez már II. Frigyes Vilmos porosz királynak kellett lenni.

A rejtett fiókos asztaloknak és szekretereknek volt pár jó évtizede az 1700-as években. Egy-két rejtekhelyet többen megengedhettek maguknak, nem kellett mindenkinek 16 rejtett fiókos csoda. (Ma pedig az Instructables van tele rejtett fiókokkal.) A rejtett fiókok megleléséről az American Collector írt nagyon jó cikket 1939. novemberében, remek fotók vannak benne különböző Amerikában készült asztalokról.

Aztán ugrunk pár száz évet, mert feltalálják a széfet, a trezort és a bankot úgy általában. A pénz és az iratok jobb helyen is tudnak lakni, mint egy nehezen megtalálható fiók. A kilencvenes években azonban jött a számítógép és a 3D-grafika és eltüntette a komplex fejtörők tervezésének nagy nehézségét. Nem kellett komplex, milliméterre passzoló mechanikát gyártani, elég volt megrajzolni. Nem akadt be az egész mechanizmus egy kis rozsdától. Csodás komplex fejtörők készültek. Erre volt részben felépítve a Myst-sorozat, kicsiben erről szólt a Cogs, és a műfaj királya, a tabletre tervezett The Room is. A tervezők teljesen megőrültek: ha már úgyse kellett valóságosnak lenni, csináltak Tardis-jellegű belül nagyobb, mint kívül tárgyakat. A Room későbbi részében pedig minden mindegy alapon bedobták a misztikumot is.

Ezzel értünk el oda, amit tulajdonképpen mondani akartam. Épp nagyon sok pénzt szed össze egy olyan projekt a Kickstarteren, ami valószínűleg nem létezett volna a rejtvényfejtős videojátékok nélkül. A Codex Silenda Brady Whitney szakdolgozatnak indult, de annyira jól sikerült a ötlapos, összekapcsolt fejtörőket tartalmazó kódex, hogy megfuttatta a közösségi finanszírozási oldalon is. Egyelőre 200 ezer dollár mondja, hogy az embereknek van pénze egy drága (125 dollár), de nagyon egyedi játékra.

(Ha romba akarom dönteni az érvelést, akkor A Da Vinci-kódban szereplő cryptex is ilyesmi volt, csak kicsiben. Mechapunk kellék.)

Pingvinlátogató-repülő

Tíz perce keresem a jó magyar szót a szép angol retrofitre. Nem találok olyat, amiben nincs benne sem raktunk bele NOS-t rogyásig tuning, sem pedig a kendácsoltunk valamit, hogy ne kelljen kidobni jelentésárnyalat. Elmondom, mire kellene.

dc3

Az MTA tudományos ismeretterjesztő kereszteshadjáratába beszállva írtam egy cikket Kármán Tódorról, aki egészen lenyűgöző tudós volt. Például valahogy belekeveredett a britek kivételével a összes világháborús ország repülfejlesztési programjába. A cikkhez olvasgatás közben találtam, hogy Kármánnak volt némi köze a Douglas DC-3 géphez. A Douglasnél dolgozó Maj Klein azzal ment oda egy nap Kármánhoz, hogy a DC-1 problémáinak megoldásához igénybe vennék a Caltech szélcsatornáját. Az első ilyen együttműködésnél az ipart még meg kellett győzni arról, hogy kutatóknak akarnak pénzt adni. A program során viszont megoldottak turbulencia és örvényproblémákat, plusz kidolgozták a DC-3 teljesen fém testét, ami komoly előrelépés volt a részben fa DC-1 után.

A DC-3 természetesen legenda lett, ha nem is létrehozta, de elterjesztette a repülővel való utazgatást. Majd a világháború alatt a DC-3 is bevonult és C-47 Skytrain és Dakota néven ott volt mindegyik fontos harctéren. Mint kiderült, a hosszú hatótáv és az, hogy egy helyesírási hibára is le lehet tenni, a háborúban is jól jön. Valami 16 ezer darabot gyártottak - plusz hatszáz DC-3-at - és ezekből 400 még mindig repül. (Egy pedig Izlandon van lezuhanva, és néha Justin Bieber gördeszkázik rajta, máskor pedig turisták tévednek el miatta.)

iceland_c47 foto by thomas leuthard

És itt érünk el a sztorihoz. Van egy amerikai cég, a Basler Turbo Conversions, amelyik a DC-3-asokat alakít át sarkvidéki használatra. A gyárba bekerülő gép új motort kap teherbírása öt tonnára nő, a géptestet meghosszabbítják, nagyobb tankot szerelnek bele, teljesen új műszerezést, hidraulikus, elektromos és repülési rendszereket kap. Az pedig magától értetődő, hogy gyorsabbá is válik, úgy, hogy a leszállási sebessége is alacsonyabbá válik. A gép neve nem szénné tuningolt C-47, hanem Basler Turbo 67.

basler turbo

Több cég foglakozik DC-3-asok és C-47-esek kipofozásával, de egyik sem ennyire menő. Na ezért kelett volna egy szó a retrofitre, hogy ne kelljen végigmesélnem.

Fotó: Caltech, Thomas Leuthard CC-BY, Eli Duke CC-BY-SA)

http://www.bbc.com/culture/story/20131009-dc3-still-flying-at-70

Kedves gyerekek, az ott a lézervágó

Huzamosabb ideje követem már, hogy Fuchs Péterék mit csinálnak a makerspace.hu-val. Volt már szó iskoláról, műhelyről, táborról - ezek egy része szerepel is a honlapjukon -, de a lényeg mindig a kreativitás kibontása volt a gyerekekben. Vagy, hogy kevésbé hangozzon bullshitnek: a hit visszaadása abban, hogy dolgokat csinálni értelmes, élvezetes, még büszke is lehet rá az ember.

Pénteken a nagykovácsi makerspace-ben Péterék két már lezajlott projektről számoltak be egy konferencián. Az egyik az amerikai makerspace-látogatós körút tapasztalatai. A helyek között volt STEAM-bölcsi, ahol a STEM-be csempészett A az Artnak felel meg, és rendes gimnáziumi műhely is. A műhelyről nekem nagyon sokáig az általános iskolai technika óra jutott eszembe. Ültünk a satupados, lemezszekrényes asztalok körül, és megpróbáltunk műszakirajzot készíteni vagy lemezt vágni. Nem volt sok teteje.

Szabadon elvihető ötlet: septem artes liberales bölcsi.

De a 3D-nyomtató, az azért csoda. Még úgy is, hogy a legutóbbi egy hetes tesztemnek az vetett véget, hogy a világ legkisebb imbuszkulcsával kellett volna meghúzni a világ legkisebb csavarját, hogy tovább működjön. Amíg viszont nem lazult ki, csináltunk sörnyitót, mozdonyt, és az egyik kolléga unokaöccsének Game of Thrones-os ööö valamit. Ráadásul én felnőttek közé dobtam be az eszközt, nem érdeklődőbb gyerekek közé. Nem nehéz elképzelni, hogyan tud működni egy jó műhely iskolai keretek között.

22417398536_47094acd67_z

Ilyet persze lehet felnőtteknek is csinálni. Legalább két ismerősöm próbált rábeszélni, hogy menjünk a Technika kenuépítő workshopjára, mert még soha sem építettünk kenut. Péter a tíz műhelyt és képzéseket üzemeltető Techshopról mondta azt, hogy ha besétál valaki azzal, hogy autót akar építeni, akkor elmondják, hogy mennyi a műhely óradíja, és ajánlanak neki tanfolyamokat. Azt persze a Toaster Project óta tudjuk, hogy ezek végtelen történetté tudnak válni.

A karbantartásigény miatt Péter nem az iskolákban képzeli el a makerspaceket. A most is nagyjából mindent csináló iskolai oktatástechnikusokra, számítástechnika tanárokra és legkisebb királyfikra amúgy sem lehetne rálőcsölni még egy feladatot. Más kérdés, hogy a gyerekek makerközpontokba való fuvarozására, felügyeletér, fogalkoztatására szóló modell sincs kész. Nem lehet megúszni azt a mondatot, hogy több pénzt kell az oktatásra költeni. De ezt akkor sem lehet, ha egy szál állványos fúróról vagy egy üvegvitrinben tartott Raspberry Pi-ről beszélünk csak.

A központ modellre a Brooklyn legszélén, a legolcsóbb ingatlanban felhúzott Beam Center volt a példa, ahová 12-30 fős csoportok érkeznek projektalapon tanulni. Ezt a modellt kicsiben a nagykovácsi makerspace-ben is kipróbálták: három napon keresztül tanároknak mutogatták, mit tud az Arduino, hogy pattan össze a LittleBits, majd a következő három napban a tanárok és a diákok együtt építettek gigantikus városmodellt.

És ha már iskola, volt szó a Charlottesville-nek és környékének 23 iskolájából, amelyekbe kísérleti jelleggel telepítettek műhelyeket. A programnak már van egy érdekes eredménye, romlottak a sztenderdizált teszten elért eredmények, viszont csökkent a korai iskolaelhagyás és nőtt a továbbtanulási ráta. És hogy hová lehet berakni pár gépet? Például a könyvtár sarkába, ahol számítógépek már úgyis szoktak lenni.

A könyvtárral viszont már belefutunk a kedvenc morcos baloldali íróm - nem, nem Zizek! - Tim Maughan kritikájába, aki szerint a könyvtárba elsősorban könyvek kellenének. Például azok, amiket ki akarnak venni a gyerekek. Maughan azért haragszik a makerekre, mert nem szeretnek arról beszélni, hogy a végtelen barkácsolást a kínai alkatrészipar teszi lehetővé. Ahhoz, hogy fillérekért LCD-modult vagy LED-fényforrást tudjunk venni, szükség van arra, hogy valaki a fillérek töredékéért legyártsa azokat. Az író azonban járt Sendzsenben, tudja, hogyan néznek ki a jövő kulisszái.

Az ellentét nem kibékíthetetlen. Ha belenézünk Maughan novelláiba, ott is bőven vannak barkácsoló fiatalok. De a kibékítés azzal kezdődik, hogy beszélünk a teljes ellátási láncról. Egy valami megfoghatatlan okból összeszerelőországgá váló - azért ezt nagyon nem kéne - országban meg pláne.

X-gerät

Egy hónapon keresztül rágtam magamat, hogy egyrészt akarok-e fényképezőgépet venni, másrészt milyet. Az elsőt Judit segített eldönteni, a másodikat meg akaratán kívül, de Tamás, aki a kezembe nyomott egy kölcsönkapott Fujit. (Mindkettőtöknek köszi!)

A Fujinak az volt az érdekessége, hogy mindene kéz alatt volt. Mint régen a Prakticán: jobb kéz idő, exponálógomb, felhúzó, bal kézen a blende és az élesség. A Fujinál, digitális gép lévén kicsit bonyulultabb, de még így is egyszerűen kezelhető úgy, hogy nem nézek fel a keresővől. Ezt az amúgy csodálatos Canon G11-em nem tudta teljesen. Persze csalás volt a dologban, a Tamásnál levő X-E1-en a Fuji nem túl olcsó 35 milliméteres, gyors/fényerős lencséje volt. Legalább van mire spórolni.

nyskajazz-1

Sötétben amúgy az X-E1 sem lát jól

Amíg a 35mm meglesz, viszonylag jól eljátszom a 16-50-es kitlencsével, ami ugyan nem fényerős, viszont egyébként szeretni való darab. Jó megfogni, használni, részben hozza a filmes-tükörreflexes élményt. Amiről persze akkor nem is tudtam, hogy az 1.8/50-es lencse maga a luxus, később ilyen nem lesz, vagy nem párezer forintért. Egyelőre nagyon élvezem, aztán majd mesélem tovább, ha lesz mit.

A fiókok lélektana

Kéne a tapétázókésem - ugyanaz mint a “hobbikés” a szupermarsékban, csak ez vágni is tud - de az istennek nem találom. A tanulság kedvéért felírom mi van meg, hátha később kell:
dohánydoboz, ki torx, nagy torx, kis csillagcsavarhúzó, kis iránytű, nagy iránytű, rca dugasz, ötös imbuszkulcs, előhívatlan filmtekercs (Fortepan 200), aktívszenes pipaszűrő, stlab pci lan driver floppy, nagy csillag, bontatlan munkás cigi, félig tele gyufásdoboz (3db), rozsdás hobbikés…
A felsorolás itt megszakad, a szoba átellenes fiókjából kificcent a kés.