Hírlevél helyett  #1

Írtam már egyet-kettőt ilyen ami a csövön kifér jelleggel. Aztán rájöttem, hogy ez itt is lehetne.

Biztos láttátok, hogy meghalt Vinnie Musetto, aki a New York Post címszerkesztője - eleve van ilyen! - volt, és ő adta minden idők legfaszább címét: “Headless Body In Topless Bar”

A New Yorker szerencsére végiglinkeli az összes jobb nekrológot, úgyhogy elég azt átküldenem.

Erről az jutott eszembe - hogy egyrészt a héten halt meg egy erdélyi tanárember, akit csak Imre bácsiként ismertem, és gyalog ment haza a világháborúból Csíkba, amikor vége lett, de ez csak úgy tartozik a történethez, hogy itt egy sztori, amiből a lényeget nem tudom - hogy a nekrológírás annyira külön művészet, hogy rendes helyeken válogatnak is a halottakból. A Telegraph nekrológjai például egészen csodálatosak. Az autóversenyző nem-PC readingi hercegnőt asszem mutattam már. Ha nem, akkor kellett volna. Egy fél napig egyáltalán nem híres, de érdekes emberekről olvastam utána.

Persze őrült - és amúgy viszonylag halott - angolból nem ez a jó grófnő a kedvenc, hanem valószínűleg az ördögi Jack Churchill, aki úgy vágott bele a világháborúba, hogy volt nála íj, kard és duda. Neki tulajdonítják a mondást, hogy “any officer who goes into action without his sword is improperly dressed.” Mondjuk ilyen őrültből van egy cikknyi. Valahogy a többségük brit.

És ha már nekrológ, a jó John Naughton - aki a saját jogán is remek ember, csak azért nem ő írta a legjobb könyvet az internetről (kettő is van neki A Brief History of the Future és From Gutenberg To Zuckerberg), mert azt John Standage írta és a távíróról szól - egyszer idézte a The Economist nekrológíróját arról, hogy hogyan készül egy cikk. Ha csak egy cikket olvastok el ma, akkor mi a fenének linkeltem be a többit.

Anime és Hitler harckocsizói

Lassan lehetne egy sorozat is katonai vándordallamokból. Mindenesetre az egyik Feminfó cikk - Így kerültek válságba a hagyományos férfi értékek - teljesen elgazosodott, szomorú kommentjei között került elő a lenti dal.

Nem is teljesen értem, hogyan kapcsolódik a hagyományos férfi értékekhez egy ilyen szép, kolonialista hátterű szervezet, de mindegy is. Mert sokkal érdekesebb, hogy a dallam valahonnan teljesen máshonnan jön már megint. Aki látta A halál ötven óráját - ami elvben az ardenneki német offenzíváról szól, gyakorlatban meg nem nagyon hasonlít rá - annak beugorhat, hogy Hessler ezredes gyerekkatonái is ugyanezt a dallamot éneklik az ütközet előtt. A dal pedig a Panzerlied, ami azért kerülhetett bele az 1965-ös filmbe, mert csak a birodalom hadseregéről meg dicső halálról szól, nincs benne náculás.

Aztán a dalból lett ez meg az. A wiki szerint olasz motorizált alakulatok, dél-koreai harckocsizók, a fent már emlegetett francia légiósok, és ami a legnehezebben kezelhető, a namíbiai németek is felhasználták a dalt. Az utóbbi verzió a Südwesternlied, egészen borzasztó már-már sramlis-funkys feldolgozások is vannak belőle.

De a legjobb még hátra van. A dal feltűnt a Girls und Panzers animében, ami egy olyan unverzumban játszódik, ahol a tankcsata bevett küzdősportnak számít a gimis lányok körében. Legalább a levegőn vannak ugye, ahelyett, hogy World of Tanksot játszanának.

Bálnák és ufók

Kedves naplóm lesz, de ez az egyetlen megközelítés, ahogy végig lehet linkelgetni mindent. Olyan hét van mögöttem, hogy még.

14049180454_1af9377704_z

Az egész Kristóf Veronikával, a Sea Shepherd - ők kúrogatják a japán tudományos bálnavadászokat az Antarktisz térségében - Steve Irwin hajójának magyar szakácsával kezdődött. Vele még az előző hét szombatán ültem le beszélgetni, csak aztán elkezdett szétcsúszni a téridő, és így egy héttel később lett belőle cikk: “Senki nem fog helyettünk a bálnák és a szigony közé állni”.

Aztán valamikor Skype-on beszélhettem Björn Bolstaddal, aki annak a norvég iskolának az igazgatója, ahol egyrészt feloldották a szigorú tárgyközpontú oktatást negyven éve, másrészt kitartottak emellett. Ő a Brain Bar Budapesten vett részt egy olyan kerekasztalban, amiről teljesen lemaradtam. Kész szerencse, hogy előzetes interjú volt, így kint van a cikk, aminek az a címe, hogy A jegyek csak akadályozzák a tanulást.

hb-150605-004-jpg.inbox1323x882

Ezek után három nap Brain Bar jött, két újabb interjúval. Az első már kint van, az XPrize nagyon optimista nagyon csillogószemű és amúgy rendkívül jóarc igazgatóhelyettese, Eileen Bartholomew mondta el, hogy találnak ki új díjakat, mi van, amikor megelőzi őket a technológia, és mi az emberiség jövője. Próbáltam én vissza-visszarángatni a földre, de nem sikerül. Az a címe, hogy Össze fogunk olvadni a gépekkel.

Másnap pedig, ez még nincs kint és csak munkacímem van hozzá - Lehet, hogy ki kell lőni az öregeket az űrbe - Steve Fullerrel beszélgettem transzhumanizmusról és társadalmi problémákról. Ha kiélesedik belinkelem.

(Fotó: John Lewis / Flickr CC-BY, Hirling Bálint / VS.hu)

Ó a frissen szedett metil-dihidro-jazmonát

“N-metil-4-fenil-1-2-3-6 – dalolta, akár egy ugróiskolát játszó s a lépéseket soroló gyerek – tetra-hidro-piridén!”

Azt hiszem azzal adta el nekem Gazs a Scents of Occasion nevű előadást, hogy a parfümről szól, azt pedig a szokott információszerzési módszerünkkel - Google és Chrome tabok, amíg bírja a vas - az életben nem fejtjük meg. Vagy legalábbis addig nem, amíg ki nem fejlesztik a szagosböngészőt. Így kerültünk csütörtök este a Fenwick tetejére mindenféle proseccós poharak közé.

Az volt a menetrend, hogy Sarah McCartney, a 4160 Tuesdays kézműves parfüméria mindene illatonként rakja össze az este parfümjét. Odette Toilette kommentálja, kérdezget, adja alá a lovat satöbi. Mi pedig minden új alapanyag után kiszállhatunk, ha megijedünk a következőtől. És hát amúgy ki ne ijedne meg például az uborkától.

A lényeg persze az, hogy csodás volt, itt az asztalomon 7,5 milliliter illatszer, amiben nagyjából tudom mi van, értem, érdekel, de ezen túl is vannak tanulságok.

Például, hogy a természetes-mesterséges kettősség nem olyan egyszerű, mint amilyennek látni szeretnénk.

Egy természetes illatanyag sok száz molekula is lehet, és ezért könnyebben van köztük olyan, ami az emberek egy részének allergiát okoz. A mesterséges akár öt-hat molekulából is megoldja ugyanazt, cserébe, idézem, “nincs lelke”. A cserébe második fele, hogy kiszámíthatóbban működik és igazibbnak is hat a mesterséges anyag.

Az alapanyagok ára sem ennek a kettősségnek a mentén rendeződik. Természetesből is van olcsó - például a grépfútból a gyümlölcslé-ipar miatt - és drága (tubarózsa), illetve egy mesterséges is lehet drága. A kilónként 18 ezer fontba kerülő brandy illat például az utóbbira volt példa.

Az már csak a sütire a cseresznye, hogy a természetes eperillat nem eperből van, uborkából pedig egy ezrelékes uborkaaldehidet (2,6-nonadienál) kell használni. A málnát pedig a 4160 Tuesdays blog tanulsága szerint két illatból kell összelegózni, és az eperrel is ez a helyzet, ha az ember nem fizeti ki a sokkal drágább új, IFF-féle Fraise nevű málnaillatot.

Ugye, hogy nem egyszerű? Ez pedig a másik tanulság volt. Hogy a parfüm egy bonyolult dolog, egymásra ható, eltérő tartósságú és molekulaméretű anyagokkal való játék. Viszont lehet róla anélkül beszélni, hogy a sarkos tanninok előkerülnének. Mert a nagyon zöld, frissen vágott fű, szétmorzsolt levél illatot lehet béta-gamma-hexenolnak is hívni meg levél alkoholnak is.

Meg volt szó az európai szabályozásról, talán az IFRA-ról is, és ezer mindenről. Következő kérdésnek pedig ott an az egész gazdasági és szabályozási oldala. Nagy házakkal és tankokban kevert mainstream parfümökkel. Őrületesen izgalmas!

(Az első idézet természetesen a Neurománcból van, William Gibson írta, Ajkay Örkény fordította.)

(Elsőre persze sikerült összekeverni az epret a málnával, javítva.)

A jegyzőkönyv kedvéért: Boring V

Kezdjük az őszinte, kendőzetlen, kíméletlen, savként maró igazsággal: ha nem voltatok ott, elcsesztétek. Jövőre újra lehet próbálkozni. Volt szó a gonoszság természetéről, és arról, hogy milyen eszméletlen mennyiségű aprómunkával jár huzamosabb ideig gonosznak lenni. Erről Keith Kahn-Harris heavy metál szociológus beszélt. Aztán volt egy csodálatos, már-már teleshopos szerelmeslevél a Casion FW-91 terroristaóráról Andrew Hunter Murraytől.

Korábban a bespeedezett Mikulásnak tűnő Irving Finkel elmondta miért kezdtek naplókat gyűjteni, és hogy lett egyszercsak hatezer példányos az állomány. Azt is mondta, hogy a naplónak az a lényege, hogy az ember nem hazudik és nem akarja, hogy más elolvassa, szóval teljesen más mint a blog.

Andy Riley, az öngyilkos nyulas képregény szerzője elmondta, hogyan jött rá, hogy a nagyobb körforgalmak közepén remekül lehet vadkempingezni. Dan Schreiber Kína - szerintem az országon kívül nagyjából ismeretlen - furikipari innovációiról számolt be.

És aztán voltak jó rossz filmek, szifiliszes Voldemort, beszélt egy hétéves srác arról, hogy mi menő a liftekben, megtudtuk hogy mondják szamoaiul, ha valakinek összetörik a szívét. És a felsorolás nem teljes.

#123555 (elcseszett sshkulcs raspbianon)

Kedvesnaplóm, ha megszakítod a Raspbian telepítését - például mert későn csatlakoztattad a HDMI-kábelt és nincs kép - akkor nem generál SSH-kulcsokat. Ez önmagában nem lenne baj, őrületesen egyszerűen lehet kulcsokat generálni. Viszont ekkor már ír egy olyan logfájlt, ami miatt a kulcskészítés nem lesz sikeres. Emiatt sír a raspi-config, nem lehet bekapcsolni a távoli elérést, és lőttek a headless álmoknak.

A megoldást egy a StackExchange beszélgetés rejti. Az a trükk, hogy még véletlenül sem kell elhinni, hogy az újratelepítés a megoldás. Mármint megoldás az, de nagyon csehszlovák.

Ehelyett:

sudo rm /var/log/regen_ssh_keys.log - kidobjuk a logfájlt
sudo rm /etc/ssh/ssh_host* - a vacak kulcsokat
sudo ssh-keygen -A - és generálunk újakat

Nem árt még újraindítani az sshd-t és minden működik.

Kés Bugyl prefektúrából

Hülyén fog hangzani, de majd kimagyarázom magam: a dizájtárgy-boltokban az, hogy mit akarnak eladni nekünk, legalább annyira fontos, mint a termékek. A legjobban a Best Made Companynál látni ezt. Egészen biztos, hogy a kézzel festett és egy rejtélyes amerikai manufaktúrában gyártott baltákat senki sem veszi komolyan. Dizájntárgy, amitől ősi fákat döntő férfivá válik az is, aki amúgy hét közben marketingtanácsad. Ennek megfelelően van is paródiája.

AFA_LICKITYSPLIT-960_1024x1024

Más re- és upcycling, kézműves, hagyományőrző és dizánj jellegű boltoknál már ennyire nem egyértelmű. A heti leletemre, a Cool Material boltjára például még nincs teljes magyarázatom, bár a Gifts for men jelmondat azért árulkodó. Minden nagyon fémből és bőrből van, nem nagyon spóroltak az anyaggal és inkább békebeli, mint nagyon dizájnos darabok vannak készleten. Régen amúgyis minden jobb volt, ami meg most jó az azért az, mert a réget idézi.

Azért azt majd mutassák mem egyszer aki, a férfiasságot szintén a nehézség és csillogás mentén meghatározó J. Lawson and Co. által gyártott szorítóbilincs jellegű kulcstartót vesz 40 dollárért.

640

A Cool Materialnál egy sztori, aminek úgy tűnt, hogy érdemes utánamenni. A nagyon mezítlábas higonokami kés rövid leírása ígért hagyománytiszteletet, a legjobb megye kardkovácsait, még tán szamurájt is. Logikus volt megkérdezni Balázst, aki Japánban él jó ideje, hogy nézzen utána, mit ír róla a helyi internet. Persze nem voltam elég alapos, egy angol késes fórummal lepett meg, ahol leírják, hogy a rögzíthetetlen pengés, tényleg filléres termék valóban régi terv alapján készül. A késeket azután kezdték el gyártani Kjúsú (régi nevén Higo) kovácsai, hogy a szamurájokat 1877-ben megfosztották a kardviselés jogától és egyéb előjogoktól. Az egyszerű, de jó acélból készült kések sikeresek lettek, annyira, hogy 1907-ben védjegyoltalmat jegyeztetett be rá a késműves céh. Aztán egy 1961-es gyilkosság után jöttek még erősebb törvények, de a higonokami azt is túlélte. Ma egy mester, Nagaó Motoszuke gyártja még az eredetit, egy másik korábbi céhtag pedig a majdnem eredetit. Lenne ebben egy Duna TV-s népi iparművészes riport, de még nem találtam hasonlót.

SONY DSC

Aki pedig nem akar japánt, az vehet XIX. századi németet, francia gyarmatosítókést vagy persze mindenki Opineljét, ami ugyanezt a mesét meséli, csak mindenhol lehet kapni.

(Fotók: Best Made Co., Cool Material, Frédéric BISSON / Flickr CC-BY)