Anyám, a Facebook

Érdekes nézni, hogyan hangolják újra meg újra a hírfolyamot. Az elmúlt fél évben azzal szórakoztatott, hogy olyan emberek esküvői- és gyerekfotóit mutogatta, akik közepesen távoli ismerősei olyan embereknek, akikkel három éve ismerkedtem meg egy konferencia kávészünetében és akkor egész jól elbeszélgettünk. Hogy ne unjak rá az oldalra, ezek közé voltak szórva a félig vagy talán annyira sem igaz megosztások a Naturahírektől az IFLScience-ig, meg persze napi politika, ami érdekel.

A kép annyit változott, hogy testreszabottabb, gondoskodóbb lett a Facebook. Reggel a szövegbeviteli mező alatt vár, hogy “ma hideg lesz, négy fok, sapit sálat vegyél” vagy hogy “remek idő lesz, remek napot”. Esetenként arról is szól, hogy az ismerőseim országában egy nem túl érdekes ünnep van, ugyan köszöntem már fel őket a német egyesítés alkalmából. Szóval olyan, mintha a anyám-apám lenne.

Ott a hiba, hogy az emberek nem ilyenek. Sokkal jobban feküdne, ha a Facebook felhívna, hogy baromi sok füge termett, ha van ötletem a lekváron túl mit lehet belőle csinálni, akkor most mondjam. Vagy, ha - és látja, hogy single a státuszom - rákérdezne, mi is van azzal a lánnyal, akit emlegettem merthát… hiszen tudja a születésnapom. Meg persze, hogy nézzek már le a Praktikerbe, mert az otthoniban nincs rauhenpikk.

Okos republikánusok

Meg kell hagyni, Aaron Sorkin tud szerethető ellenzékieket írni. A Bartlett-stábba csak bekerül egy Ainsley Hayes, a republikánus jogtanácsos. A Newsroomnak pedig a teljes első évada arról szól, hogy senkiháziak kezébe került a párt - akkor ez még a Tea Party volt - és Will McAvoy rendet akar tenni.

Onnan ugrott ez be, hogy Trumppal szemben elkezdtek kiállni republikánus arcok. És hogy mielőtt ez az egész elkezdődött volna, rátaláltam a Foreign Policy The E.R. podkasztjára, amiben van egy olyan hús-vér elemző, Kori Schake, akiről az összes pozitív republikánus szereplőt mintázhatták. Schake ott volt a német egyesítésnél NATO tisztviselőként, dolgozott az első Bush-kormány nemzetbiztonsági bizottságában, és a hálistennek sikertelen McCain-Palin kampány külpolitikai tanácsadója is volt. Most többek között a konzervatív/republikánusközeli Hoover Intézetben kutat a Stanfordon.

A fentiek mellett heti rendszerességgel szerepel az E.R-ban többek között demokraták felé hajló FP-vezető, David Rohtkopf beszélgetőtársaként. Rothkopf persze 2010-ben már arról írt, hogy miért nem demokrata, úgy általában mi a baja az amerikai pártokkal. Persze abban a cikkben még viccesebb, hogy említ egy feltételezett harmadik induló párost a következő választáson, a Petraeus/Bloomberget. 2010-ben, amikor a cikk íródott, divatos kérdés volt, hogy Petraeus politikai pályára lép-e. 2012 óta nem kérdés, hogy nem.

A Rothkopf-Schake csaták - illetve van még pár visszatérő vendég, a Yochi Dreazent és Rosa Brooksot is tartalmazó adások remekek - nagyon profik, van benne hely egyet nem értésnek. Pedig a republikánus párt rendesen kapott-kap Trump miatt. Megérdemelten, Schake nem is védte a védhetetlent.

Más értékeken viszont össze-összecsattannak. A mi Obama öröksége és vacak elnök volt-e témájú adásokban ez történik. A történelmi siker-e az iráni alku is ilyesmi. Ez pedig tök jó. Hallgassátok.

Játék, ami kijött a számítógépből

Pár éve a VS.hu szerkesztőségében kaptunk egy rendhagyó sajtómeghívót. Egy egyszerű lakkozott doboz volt, úgy nézett ki, mint egy strapabíróra épített katonai láda kicsinyített mása. Ilyesmi:

doboz

Egyetlen olyan látható pont sem volt rajta, ahol a dobozt ki lehetett volna nyitni, széttörni viszont barbárságnak tűnt. Az első megfejtő, úgy emlékszem, tíz perc alatt végzett a rejtvénnyel, a szerkesztőség nagyjából két napig szórakozott vele. Az ötlet nem új, ilyen és sokkal bonyolultabb fejtörők már a Professor Hoffmann néven író Angelo John Lewis fejtörőügyi alapvetésében, az 1893-as Puzzles; Old and New-ban (PDF) is előfordulnak.

puzzles

Ami viszont nincs se itt, se úgy általában sehol máshol, az az igazán komplex, többlépcsős puzzle. Az a fajta, amivel a számítógépes játékok szerint az összes tisztességes reneszánsz palota, alkimistalabor és királyi iroda tele volt. Amiből meg lehet szerezni azt a levelet, ami elmondja milyen szögben kell átnézni a… na de mindenki látta A nemzet aranyát, ugye?

A rejtett fiókokkal felszerelt asztalok vannak a legközelebb ahhoz, amit a puzzlejátékok mutatnak. Elég megnézni a lentebbi videót a királyok bútorkészítőjeként működő Roentgen-család által épített szekreterről, amiben akadnak rendesen rejtett fiókok. Viszont két lépésnél többet igénylő puzzle-t ez az asztal sem tartalmaz: olyan titkos fiók van, amit egy titkos fiók kinyitásával lehet elérni. És ennek a megfizetéséhez már II. Frigyes Vilmos porosz királynak kellett lenni.

A rejtett fiókos asztaloknak és szekretereknek volt pár jó évtizede az 1700-as években. Egy-két rejtekhelyet többen megengedhettek maguknak, nem kellett mindenkinek 16 rejtett fiókos csoda. (Ma pedig az Instructables van tele rejtett fiókokkal.) A rejtett fiókok megleléséről az American Collector írt nagyon jó cikket 1939. novemberében, remek fotók vannak benne különböző Amerikában készült asztalokról.

Aztán ugrunk pár száz évet, mert feltalálják a széfet, a trezort és a bankot úgy általában. A pénz és az iratok jobb helyen is tudnak lakni, mint egy nehezen megtalálható fiók. A kilencvenes években azonban jött a számítógép és a 3D-grafika és eltüntette a komplex fejtörők tervezésének nagy nehézségét. Nem kellett komplex, milliméterre passzoló mechanikát gyártani, elég volt megrajzolni. Nem akadt be az egész mechanizmus egy kis rozsdától. Csodás komplex fejtörők készültek. Erre volt részben felépítve a Myst-sorozat, kicsiben erről szólt a Cogs, és a műfaj királya, a tabletre tervezett The Room is. A tervezők teljesen megőrültek: ha már úgyse kellett valóságosnak lenni, csináltak Tardis-jellegű belül nagyobb, mint kívül tárgyakat. A Room későbbi részében pedig minden mindegy alapon bedobták a misztikumot is.

Ezzel értünk el oda, amit tulajdonképpen mondani akartam. Épp nagyon sok pénzt szed össze egy olyan projekt a Kickstarteren, ami valószínűleg nem létezett volna a rejtvényfejtős videojátékok nélkül. A Codex Silenda Brady Whitney szakdolgozatnak indult, de annyira jól sikerült a ötlapos, összekapcsolt fejtörőket tartalmazó kódex, hogy megfuttatta a közösségi finanszírozási oldalon is. Egyelőre 200 ezer dollár mondja, hogy az embereknek van pénze egy drága (125 dollár), de nagyon egyedi játékra.

(Ha romba akarom dönteni az érvelést, akkor A Da Vinci-kódban szereplő cryptex is ilyesmi volt, csak kicsiben. Mechapunk kellék.)

Elévülhetetlen hülye ötletek

VR

Írtam egy cikket - még nem jelent meg, ha majd, akkor idelinkelem - amiben felemlegettem két kedvenc sztorimat is. Az egyik, hogy a dotkom időszakban John Carmack szerint mindenki morális parancsnak érezte a Snow Crash metaverzumának megépítését. Színezi a sztorit, hogy azóta Carmack az Oculus Riftnél van. A másik történetet pedig Doctorow idézi Stephensontól, aki szerint a dotkom csúcsán vettek fel embereket high-tech cégekhez, hogy a kezükbe nyomtak egy Snow Crasht, hogy ez az üzleti terv, hétfőn kezdesz.

Az utóbbi ötlet annyira hülyén hangzik, hogy hangosan nevettem fel, amikor ma azt olvastam a Business Insiderben, hogy az Oculus Rifthez felvett új emberek kapnak egy példányt Ernest Cline Ready Player One-jából. (Amit jé, a Hármas Könyvelés adásnaplóban annó nosztalgiapornónak neveztem. De jó!) Szerencsére később kiderül, hogy az Oculus vezetője a Snow Crasht is olvasta és mintának tartja. Bámulatosan kaotikus világ lesz, ha ezt a kettőt meg is valósítják: egy szabadulószobába oltott Second Life!

(Fotó: Leonard Lin / Flickr CC-BY-SA)

Pingvinlátogató-repülő

Tíz perce keresem a jó magyar szót a szép angol retrofitre. Nem találok olyat, amiben nincs benne sem raktunk bele NOS-t rogyásig tuning, sem pedig a kendácsoltunk valamit, hogy ne kelljen kidobni jelentésárnyalat. Elmondom, mire kellene.

dc3

Az MTA tudományos ismeretterjesztő kereszteshadjáratába beszállva írtam egy cikket Kármán Tódorról, aki egészen lenyűgöző tudós volt. Például valahogy belekeveredett a britek kivételével a összes világháborús ország repülfejlesztési programjába. A cikkhez olvasgatás közben találtam, hogy Kármánnak volt némi köze a Douglas DC-3 géphez. A Douglasnél dolgozó Maj Klein azzal ment oda egy nap Kármánhoz, hogy a DC-1 problémáinak megoldásához igénybe vennék a Caltech szélcsatornáját. Az első ilyen együttműködésnél az ipart még meg kellett győzni arról, hogy kutatóknak akarnak pénzt adni. A program során viszont megoldottak turbulencia és örvényproblémákat, plusz kidolgozták a DC-3 teljesen fém testét, ami komoly előrelépés volt a részben fa DC-1 után.

A DC-3 természetesen legenda lett, ha nem is létrehozta, de elterjesztette a repülővel való utazgatást. Majd a világháború alatt a DC-3 is bevonult és C-47 Skytrain és Dakota néven ott volt mindegyik fontos harctéren. Mint kiderült, a hosszú hatótáv és az, hogy egy helyesírási hibára is le lehet tenni, a háborúban is jól jön. Valami 16 ezer darabot gyártottak - plusz hatszáz DC-3-at - és ezekből 400 még mindig repül. (Egy pedig Izlandon van lezuhanva, és néha Justin Bieber gördeszkázik rajta, máskor pedig turisták tévednek el miatta.)

iceland_c47 foto by thomas leuthard

És itt érünk el a sztorihoz. Van egy amerikai cég, a Basler Turbo Conversions, amelyik a DC-3-asokat alakít át sarkvidéki használatra. A gyárba bekerülő gép új motort kap teherbírása öt tonnára nő, a géptestet meghosszabbítják, nagyobb tankot szerelnek bele, teljesen új műszerezést, hidraulikus, elektromos és repülési rendszereket kap. Az pedig magától értetődő, hogy gyorsabbá is válik, úgy, hogy a leszállási sebessége is alacsonyabbá válik. A gép neve nem szénné tuningolt C-47, hanem Basler Turbo 67.

basler turbo

Több cég foglakozik DC-3-asok és C-47-esek kipofozásával, de egyik sem ennyire menő. Na ezért kelett volna egy szó a retrofitre, hogy ne kelljen végigmesélnem.

Fotó: Caltech, Thomas Leuthard CC-BY, Eli Duke CC-BY-SA)

http://www.bbc.com/culture/story/20131009-dc3-still-flying-at-70

Bábeli gyerekkönyvtár

Nézzétek meg a lenti videót. Nem hosszú, pont egy perc, és közben írjátok le, hogy mégis mi lehet az. Megvan? Mehet a papír a billentyűzet alá, ahol az ember csak a jelszavakat és a ropimorzsát tartja. A fáradozásért cserébe meg jár egy sztori, mielőtt visszatérünk a pislogó szemre.

Minden kornak megvannak a maga varázsszavai, néha több is egyszerre. Éter, fiziognómia - és fizimiska! -, delej, villamos, kibernetikus, űr…mindegyiknek volt húzása tíz-húsz éven keresztül. Ilyen az algoritmus és a kód is, bár kezd kikopni a mesterséges intelligencia, a neurális háló és a VR miatt. Most viszont kiderült, hogy az algoritmus tud gyerekkönyvet is csinálni.

Hogy legyen valami relációnk a valósághoz, algoritmusok kapcsán mostanában arról kellene írni, hogy a Google Magenta projektjében fejlesztett mesterséges intelligencia megírta első dalát. Vagy hogy egy másik MI forgatókönyvet írt. Mivel a dal bénácska, beszéljünk inkább a gyerekről, aki elveszítette a nevét.

mese_2

A Lost My Name olyan könyveket gyárt, amelyek testreszabhatók. De nem csak annyira, hogy a név cserélődik benne, a teljes sztori összekutyulható. Két alapsztorijuk van, az egyik a gyerekről szól, aki elveszítette a nevét, a másik pedig egy intergalaktikus hazaútról. Az elején írunk egy nevet, kiválasztjuk, hogy fiú kapja-e a könyvet vagy lány, és a három-három gyerekfigurából választunk egyet hősnek. És a folytatás gomb után lesz egy könyvünk. Mondták már, hogy a technológia modern metaforája a mágia, de ritkán ennyire kézzelfogható.

mese

Az intergalaktikus utas mesekönyv kicsit máshogy működik. Abban a betűk helyett az úticélt kell beállítani, hogy tényleg hazáig tartson az út. Nem is elég neki, hogy bebillentyűzzük az irányítószámot, egy térképes ablakban is rá kell húzni egy keretet a házra. Kínos lenne egy hosszú út után rossz helyen landolni az űrhajóval.

A saját legendájukat is megírták

A startup, mert a Lost My Name céget sok másnak nem lehet nevezni, sztorija is jó. A legendájuk szerint négy barát rakta össze a könyvet munka után, a családtól lopott órákban. Aztán amikor elindították az oldalt, ahol rendelni lehetett a személyre szabott könyvből, az emberek elkezdtek jönni. Köztük startupversenyes megkeresések és befektetők is, az utóbbi kilencmillió dollár értékben.

A cég oldalán levő számláló 1,6 millió eladott könyvet mutat, és azt, hogy eddig 174 országból rendeltek. Könyvenként 20 fonttal számolva az már szép forgalom. Pedig a mesék csak tíz nyelvre vannak eddig lefordítva, a galaktikus utazásos könyvet pedig érthetetlen okból csak négy országból lehet megrendelni a landolós térkép szerint.

Több a mérnök, mint az író

Azon gondolom senki nem lepődik meg, hogy egy ilyen céghez az illusztrátorok és a csilingelős rímek íróin túl egy halom technológus kell. A cég blogján több technológiai jellegű tartalom van, mint amit magyar kiadóktól eddig látni lehetett.

A tech irányultság abból következik, hogy a hagyományos értelemben véve nem egy könyvvel indították az üzletet, hanem több száz potenciális kötettel. Mindnek ugyanaz volt a címe persze, de a nevek, a betűk, a sztorik sorrendje más volt. Ehhez pedig vagy egy gigantikus raktár kell, amiben az összes kötet készen áll, plusz isten hitelkártyája, hogy kifizessék a nyomdaköltséget. Vagy ha ez a kettő nincs meg, akkor könyvgenerátor program és print-on-demand szolgáltatás, amiben egy könyvet is le lehet gyártani megfelelő áron és minőségben.

Legalább ennyire tanulságos a webáruház át- és áttervezéséről szóló írás, ami annak a belátásával kezd, hogy az elsőre kiválasztott webbolt egyedi könyvek eladására nem az igazi. És ami a legjobb, vannak adataik. Gondolták volna, hogy akármit is csinált a Disney a Jégvarázzsal és a névdivattal, több Oliviának vettek egyedi meséskönyvet, mint Emmának?

Most értünk vissza a pislogós szemhez. Vagy a fenti robotgyomorhoz. Ezek a gyerekrajzok kiegészítéséhez, mozgóssá tételére rajzolt animációk. A Lost My Name-n belül készültek, mert valaki jó ötletnek tartotta őket. Arra pedig, hogy nem csak gyerekrajzra alkalmazhatók, példa a lenti videó

Kedves gyerekek, az ott a lézervágó

Huzamosabb ideje követem már, hogy Fuchs Péterék mit csinálnak a makerspace.hu-val. Volt már szó iskoláról, műhelyről, táborról - ezek egy része szerepel is a honlapjukon -, de a lényeg mindig a kreativitás kibontása volt a gyerekekben. Vagy, hogy kevésbé hangozzon bullshitnek: a hit visszaadása abban, hogy dolgokat csinálni értelmes, élvezetes, még büszke is lehet rá az ember.

Pénteken a nagykovácsi makerspace-ben Péterék két már lezajlott projektről számoltak be egy konferencián. Az egyik az amerikai makerspace-látogatós körút tapasztalatai. A helyek között volt STEAM-bölcsi, ahol a STEM-be csempészett A az Artnak felel meg, és rendes gimnáziumi műhely is. A műhelyről nekem nagyon sokáig az általános iskolai technika óra jutott eszembe. Ültünk a satupados, lemezszekrényes asztalok körül, és megpróbáltunk műszakirajzot készíteni vagy lemezt vágni. Nem volt sok teteje.

Szabadon elvihető ötlet: septem artes liberales bölcsi.

De a 3D-nyomtató, az azért csoda. Még úgy is, hogy a legutóbbi egy hetes tesztemnek az vetett véget, hogy a világ legkisebb imbuszkulcsával kellett volna meghúzni a világ legkisebb csavarját, hogy tovább működjön. Amíg viszont nem lazult ki, csináltunk sörnyitót, mozdonyt, és az egyik kolléga unokaöccsének Game of Thrones-os ööö valamit. Ráadásul én felnőttek közé dobtam be az eszközt, nem érdeklődőbb gyerekek közé. Nem nehéz elképzelni, hogyan tud működni egy jó műhely iskolai keretek között.

22417398536_47094acd67_z

Ilyet persze lehet felnőtteknek is csinálni. Legalább két ismerősöm próbált rábeszélni, hogy menjünk a Technika kenuépítő workshopjára, mert még soha sem építettünk kenut. Péter a tíz műhelyt és képzéseket üzemeltető Techshopról mondta azt, hogy ha besétál valaki azzal, hogy autót akar építeni, akkor elmondják, hogy mennyi a műhely óradíja, és ajánlanak neki tanfolyamokat. Azt persze a Toaster Project óta tudjuk, hogy ezek végtelen történetté tudnak válni.

A karbantartásigény miatt Péter nem az iskolákban képzeli el a makerspaceket. A most is nagyjából mindent csináló iskolai oktatástechnikusokra, számítástechnika tanárokra és legkisebb királyfikra amúgy sem lehetne rálőcsölni még egy feladatot. Más kérdés, hogy a gyerekek makerközpontokba való fuvarozására, felügyeletér, fogalkoztatására szóló modell sincs kész. Nem lehet megúszni azt a mondatot, hogy több pénzt kell az oktatásra költeni. De ezt akkor sem lehet, ha egy szál állványos fúróról vagy egy üvegvitrinben tartott Raspberry Pi-ről beszélünk csak.

A központ modellre a Brooklyn legszélén, a legolcsóbb ingatlanban felhúzott Beam Center volt a példa, ahová 12-30 fős csoportok érkeznek projektalapon tanulni. Ezt a modellt kicsiben a nagykovácsi makerspace-ben is kipróbálták: három napon keresztül tanároknak mutogatták, mit tud az Arduino, hogy pattan össze a LittleBits, majd a következő három napban a tanárok és a diákok együtt építettek gigantikus városmodellt.

És ha már iskola, volt szó a Charlottesville-nek és környékének 23 iskolájából, amelyekbe kísérleti jelleggel telepítettek műhelyeket. A programnak már van egy érdekes eredménye, romlottak a sztenderdizált teszten elért eredmények, viszont csökkent a korai iskolaelhagyás és nőtt a továbbtanulási ráta. És hogy hová lehet berakni pár gépet? Például a könyvtár sarkába, ahol számítógépek már úgyis szoktak lenni.

A könyvtárral viszont már belefutunk a kedvenc morcos baloldali íróm - nem, nem Zizek! - Tim Maughan kritikájába, aki szerint a könyvtárba elsősorban könyvek kellenének. Például azok, amiket ki akarnak venni a gyerekek. Maughan azért haragszik a makerekre, mert nem szeretnek arról beszélni, hogy a végtelen barkácsolást a kínai alkatrészipar teszi lehetővé. Ahhoz, hogy fillérekért LCD-modult vagy LED-fényforrást tudjunk venni, szükség van arra, hogy valaki a fillérek töredékéért legyártsa azokat. Az író azonban járt Sendzsenben, tudja, hogyan néznek ki a jövő kulisszái.

Az ellentét nem kibékíthetetlen. Ha belenézünk Maughan novelláiba, ott is bőven vannak barkácsoló fiatalok. De a kibékítés azzal kezdődik, hogy beszélünk a teljes ellátási láncról. Egy valami megfoghatatlan okból összeszerelőországgá váló - azért ezt nagyon nem kéne - országban meg pláne.