Hajlamos voltam azt hinni, hogy a posztapokaliptikus science fictionből már mindent kihoztak, amit ki lehetett. Láttunk a sivatag szélén tengő lengő, benzinért harcoló figurákat a Mad Max filmekben, kiszáradt tengerek medrében, hajócsontvázak árnyékában kardozó neonomádokat a Puszta acélban, vagy éppen olvastunk kolostorokban kézzel másolt, háborúkon túl megőrzött tervrajzokról a Hozsánna néked, Leibowitz!-ban. És van még számtalan irodalmi mű, számos film - mert a pusztulás igen jól néz ki szélesvásznon - azért ezeket emeltem ki, mert az utóbbi alapélmény volt, a másik kettőt pedig szokás ismerni.
Ilyen előítéletekkel rendesen meg is lepett Cory Doctorow When Sysadmins Ruled the Earth, amúgy Locust díj nyertes, novellája. Egyrészt, mert oldszkúl témát vesz elő, az ötvenes-hatvanas évekhez nyúl vissza. Csak mivel küszöbön álló totális atomháborúra nincs kilátás, megteszi valami rejtélyes terrortámadás is. Ujjal mutogatás nincsen, nem tudjuk meg ki indította a csapásokat, csak abban lehetünk biztosak, hogy nem az arabok, mert kráter füstöl a nagyobb városaik helyén. Illetve az örökké online maradó Google szerint a kínai netforgalom esik a legkisebbet.
Másrészt azért meglepő a novella, mert nem a szokványos szereplőgárda éli túl a támadásokat. Nincsen fehér köpenyes tudósokkal, négycsillagos tábornokokkal és rettegő politikusokkal tömött atombunker, nem szerzetesek, nem vadak alkotják az új világ alapját, hanem UPS-ek és generátorok között éjszakázó rendszergazdák. Az események egy sima rendszerhibával indulnak, így az első pár oldal atmoszféráját az ismert nerd pólók és linuxos viccek határozzák meg. Ahogy a rendszergazdákban, sokszor közvetett úton (pl. Washingtonban a sugárzás zavarja a wifis webkamerákat), tudatosulnak a világban történtek, úgy csempészi be Doctorow a korábbi művekből, előképekből már ismert posztapokaliptikus hangulatot. Teszi mindezt néha kikacsintva az olvasóra, tudatosítva, hogy teljesen otthon van a geek életmódban, de fenntartva a feszültséget. A legjobb talán az a félmondat, amiben a narrátor megjegyzi, hogy a katasztrófát követő első tanácskozás után perceken belül öt levelezőlistája és három wikije volt a túlélőknek, és ezt csak egy megmaradt datacenter dolgozói hozták létre.
Ennyit a dicséretről. A novella a datacenter elhagyása után egy kevéssel bocsátja szabadjára a hőseit úgy, hogy az utolsó tíz mondatban még megtudjuk a következő tíz év rövid krónikáját. Jelzi ugyan, hogy több van a történetben, mint amit megírt, de elsietetté, elkapkodottá is teszi a lezárást. Nagy piros odahazudott folytatása következik felirat a Creative Commons licenc gépeknek szánt mondanivalója előtt. Ettől a hiányosságtól - hogy az-e, majd eldöntitek magatok - eltekintve a novella olvasható, sőt olvasandó a posztapokaliptikus regények, a nyolcvanas évek klasszikus elpusztuló világos SF filmjei, vagy éppen a hackermesék felől.
Obligát linkek:
