Lesz is abban transzformátor, generátor

Budapest legnagyobb titka az, hogy a város egy része el van rejtve szemmagasság felé. Csak az él igazán ott, aki felemeli a fejét és nem átall bámészkodni. Ebben persze benne van az is, hogy a járt utak - megszokott oroszlánok - után turistává kell vedleni. Vagy flaneurré, ha felvágósabb szót keresünk.

elektro_b-3

Múltkor például egy kapcsolási rajzot, de legalábbis egy berendezés vázát találtam meg az Eötvös utca egyik házán, a frízek között. A házat Marton Ákos építész tervezte, 1905-ben húzták fel. Az érdekességet a fríz motívumai jelentik: voltmérő, generátor, transzformátor, telefonközpont, csengő. Kapcsolási rajznak talán vad nevezni, de az egészen biztos, hogy egy területről származó tárgyak.

elektro_b-2

Az építész nevére és az építés időpontjára keresve nem nagyon találtam forrást. A házszám - Eötvös utca 38 - sem segít. A szecesszio.com egyszerű lakóháznak nevezi az épületet. Az egyetlen érdekes nyom az Ipernity képmegosztón található, ahol egy fotó alatt az szerepel képaláírásként, hogy az épület Magyar Elektrotechnikai Egyesület egykori épülete.

elektro_b-1

Így már helyükre kerülnek a kirakós darabkái. A részletek persze hiányoznak, valószínűleg az 1908 óta kiadott Elektrotechnika pár cikke foglalkozik vele, hiszen egy ideig itt volt a kiadóhivatal is. Van is tippem, kihez kell fordulni.

Megszakítjuk műsorunkat, hogy oroszlánokat sugározzunk

Vigyáz a várra

Csak kicsit kell odafigyelni, és tele lesz a város oroszlánnal. Meglepő motívum ahhoz képest, hogy az emberek többsége csak az állatkertben meg a Kittenberger könyek borítóján lát oroszlánt. És vannak színesek, szögletesek, mállottak, fogaskerékkel játszók. Van lassan egy gyűjteményem.

Igen, egy csomó kézenfekvő oroszlán hiányzik. Tudom.

Napszítta jövő

Van az a fakóság, ami akkor is árulkodik az eredeti színéről, amikor annak már nyoma sincsen. Eltűnt a szín, kiszívta a nap, az égővöröset határozatlan rózsaszínné változtatta. Mégis ahogy ránézel az épületre - lehet a dizájn súg? - tudod, hogy ez valamikor hivalkodott, csinnadrattával jött, hogy én vagyok a jelen, és kicsit a jövő is.

Azt hogy szép, nem tudnám nyugodt szívvel rámondani az épületre. De mégis azon kaptam magam vasárnap, hogy járkálok körülötte, és próbálom megfogni, miért nem mentem még tovább.

Mit adtak nekünk a törökök?

A hagyományos borotválkozás - azért kezdem ezzel, hogy a nem szektások elkapcsolhassanak időben - hihetetlen játszótér, felfedezésre készteti az embert. Persze ezt így utólag írom, amikor múltkor a beszerzőkörutam végén kifelé sétáltam a Barosson, rámesteledett, jöttek a mínuszok, akkor ez úgy csapódott le, hogy “isten mekkora barma vagyok már megint”.

A célom a Török Élelmiszer Üzlet nevű bolt volt a Baross utca 109 alatt, mert erről hírlett az, hogy lehet Arko borotvaszappant kapni. Illetve a borotvafórumon - ami a világ egyik csodájaként Orosz Peti blogposztjából nőtt ki - emlegettek holmi citromos arcszeszeket is, ami még érdekesnek hangzott.

A bolt minden hisztim ellenére ott volt gyönyörűen, ahol kellett neki. Tartottak török csokit, török tésztát, török nyalókát, török olivabogyót, török konzervet, és egy oldalsó kis polcon borotvakrémet, szappant, és a szent grált, Arko borotvaszappant is. A kísérlet, mint a legtöbb borotákozós próba, rém olcsó: egy fél sör áráért adják a kis rúd szappant, ami ha beválik, akkor a világ végéig elég, ha nem, akkor még mindig rá lehet valakire tukmálni.

A tukmálásra amúgy nem kerülhet sor, mert 1, remekül habzik, tökéletes szappan 2, az Arko szaga valami leírhatatlan, nem szappan, hanem szappanság illata van. Amikor a teremtő öregisten kőtálból borotválkozott a barlang előtt - nem lehetett mindig olyan hippi, mint a képeken -, bent meg a görög fickó nézte az árnyékokat, akkor közben ilyen illat volt. Van benne régiség, elmúlt világ, borbélyszalon, porcelános fürdőszoba rézcsapokkal, papírújság lapozóban, és persze tisztaság, fehérség, amit akarsz. Tudom, hogy lassan betegebben hangzik, amit írok, mint a tiszteletreméltó Teddy szövege a Csengetett, Mylord?-ból, de ez a cucc ennyire jó. Ha arra jártok, még akkor is ugorjatok be egy rúdért, ha amúgy patronossal borotválkoztok meg azzal a zöld szmötyivel.

A következő utam a Nyugati mögé visz, ott lehet kapni az arcszeszt, amitől az ember Menzel filmnek látja a világot. Említettem már, hogy móka a borotválkozás?

Vér

Vannak azok a történetek, amiket legalább ötféleképpen el lehet kezdeni. Vajon az a jobb, hogy “Sétáltam haza egy kis vödör vérrel a kezemben.” vagy az, hogy “Hajnali vágás, biztos finom lesz”. Vagy van persze a régimódi, kronologikus módszer, ami azzal kezdődik, hogy egy nő csalódott bennem.

A Németországban dolgozó Martinával beszéltük, mikor legutoljára itthon járt, hogy legközelebb meghívom sült vérre. Mi sem egyszerűbb - gondoltam - az ember bemegy a henteshez, vesz előfeldolgozott vért, ami olyan mint a parizer, felkockázza, bedobja a pirult hagymára, és öt percen belül megreggelizik. A székesfővárosban egy kicsit máshogy megy: az ember bemegy a henteshez, kiröhögik, kijön. Kivéve, ha ismerős henteshez megy be, ahol egy kacsintással közlik, hogy megoldható keddre kéne vagy csütörtökre? A vasárnapi reggelit persze abban a pillanatban buktam el, amikor kimondtam a cs-betűs szót.

Félve sétáltam be öt nappal később a henteshez. Lövésem se volt, milyen formában fogok mennyi vért kapni mennyiért. “A vérért? Sikerült!” - közölte köszönés helyett a henteslegény. Rögtön éreztem, hogy minimum egy ÁNTSZ-ellenes összeesküvésbe kerültem be. Az emberem bement hátra a raktárba, majd öt-hat perc múlva egy kis - eredetileg torma tárolására szolgáló - vödörrel jelent meg, amit gondosan körbetörölgetett vagy háromszor. A mivel tartozom kérdésre a semmivel volt a válasz, majd elhangzott a nap mondata: “Hajnali vágás, biztos finom lesz.”

Így értünk el a következő lehetséges kezdőponthoz, egy kis vödör vért lóbáltam a kezemben, sétáltam haza, és közben csendesen kétségbeestem. Előfeldolgozott vérrel volt már dolgom, de disznót csak játszásiból vágtam még, úgyhogy felhívtam apámat. Az első tipp a lé leöntése, darabolás, sütés volt, majd kicsit később rámcsörgött, hogy mások szerint először abálni kell. Az egyetlen logikus dolgot tettem: ráírtam alkoholos filccel a vödörre, hogy VÉR, és elmentem dolgozni.

A nap végén sikerült elkészíteni - abálatlanul - a vért. Pont olyan, aminek lennie kell. Gőzölgő, fűszeres. Megéri beszállni az összeesküvésbe.

KGB fényképezőgép és az apró lomok

Nem volt abban semmi ideológia, semmi megemlékezési vágy, hogy ma végre kimentem az Ecserire. Annyi volt csak mögötte, hogy múlt szombaton annyira elaludtam, hogy még a Pecsába se jutottam ki, ami pedig tényleg csak egy busznyira van tőlem.

Az előzetes infóm annyi volt, hogy a piacon hamarabb lelek régi bútort, túlárazott komcsi giccset, mint érdekes darabokat. Ehhez képest hazahoztam (1200 forintra lealkudva) egy Gillette Slim Adjustable borotvát, Tamást pedig úgy kellett elrángatni a retró távmérős gépeket (Fed, Zorkij, Olympus vegyesen) kínáló árusoktól. Még reprográfiához használt KGB-s belső fejlesztésű masinát is láttunk, amit állítólag maga Aczél elvtárs egykori titkára hozott be a piacra. Emellett persze volt sárgaborítós krimi, eozin Lenin, réz vackok, régi bútorok és kortalanul csúnya nippek is, mégis megéri kimenni néha szétnézni.

Emlékezni amúgy lett volna mire, kis ráhagyással pont egy éve szűnt meg a Verseny utcai piac. Az a piac, ahol persze lehetett kapni lopott biciklit, vámolatlan kínai berendezést, bólogató zsiráf nélküli dévédét, de tele volt csodákkal is. Megkockáztatom, több csoda volt - Betamax kazetta, Élve fogd el, AKAI szalagos magnó - mint csempészáru. A város egyik legérdekesebb helye volt, aki sose ment ki, most sajnálja kicsit, és nézzen ki valamelyik szombaton az Ecserire.