Disputa: Könyv, lapok nélkül

A hagyományos könyv és a digitális könyv nem csak annyiban különbözik egymástól, hogy az egyiket papíron olvassuk, a másikat viszont e-olvasón, iPhone-on vagy számítógépen nyitjuk meg. Máshogy vásárlunk villanykönyvet, ha épp nincs rá pénz, másként kalózkodunk, végül pedig eltérő jogokkal rendelkezünk a papír és a digitális kötetek felett. A villanykönyv megváltoztathatja a könyvtárakat és ezek kiadókhoz fűződő viszonyát, talán alakít az oktatáson, vagy legalább könnyít az iskolatáskákon.

A Debreceni Disputában megjelent cikkemben azt vettem végig, hogy miben más a digitális olvasás a hagyományostól, és hogy egyáltalán lényegi különbségek-e ezek.

A lap kapható a jobb könyvesboltokban, amennyiben azok Debrecenben vannak. Az írásomat pedig a következő szám megjelenése után kirakom ide is.

Hackerreflex

Miközben ülök a számítógép előtt, azt játszom, hogy ülök a számítógép előtt – nagyjából ezt a helyzetet bontja ki és írja meg Szedlák Ádám a Debreceni Disputa 2009/11–12-es számában. Az írás számítógépes hackerjátékokról szól, és még a magamfajta olvasóban is felkelti az érdeklődést, aki évek óta clean vagyok játék-ügyben. Mint kiderül, az egyik legjobb most is gyártott hackerjáték kivitelezője egy kolozsvári cég, az Exosyphen. És hogy mi lehet a játék egyik vonzereje, az is kiderül az írásból: a veszélyérzet, amely érzetként egyáltalán nem virtuális. „A játékos folyamatos döntéshelyzetben van, hogy megkockáztatja-e a lebukást (…). Biztonsági játékra nincs igazán lehetőség, a legtöbb pálya úgy van megtervezve, hogy csak kevés rossz döntést hozhat a játékos: ha folyamatosan túlbiztosított akciókat indít, képtelen teljesíteni a pályát. Az állandó veszély ugyanúgy beindítja az adrenalinpumpákat, mint az Uplink folyamatosan veszélyben lévő egzisztenciája. Sőt, ennél többet is tesz, rámutat, hogy a hackerszimulátor zsánerének változatos eszközei vannak, ha alapvető érzelmeket akar kiváltani.” (Szedlák Ádám: Játsszuk azt, hogy feltörtelek! 101.)

írja Balázs Imre József a Reflexen, a Korunk szemléző blogján a Disputában megjelent cikkemről. Ilyen se volt még eddig, jól esik.

Hackerjátékokról a Disputában

Októberben nekiültem, és megpróbáltam magamból kiírni az elmúlt három-négy évemet teljesen megtöltő hackereket. Egyszer már írtam a filmekről és a regényekről, most összefoglaltam a Meetupon egyszer már előadott játékokat, egy kicsit többet írva a mechanikáról, sztoriról, mint ami a márciusi öt percembe belefért.

Úgy kezdődik, hogy…

Ahogy az internet megkerülhetetlenné vált, úgy lett tele a sajtó, a mozivászon és a monitor hackerekkel. Míg a nyolcvanas években a számítógépes varázslók a katonák ügyeibe avatkoztak be a mozivásznon, a kilencvenesekben a cégeket és a kormányokat piszkálták, mostanra viszont a mindennapok részévé váltak. Ez a cikk csak a szóba jöhető képernyők egyikével foglalkozik, azokat videojátékokat járva körbe, amelyek hackereket, biztonsági szakembereket és kéretlen hibakeresőket szerepeltetnek.

Furcsa szleng kifejezés jelent meg 1963. november 2-án a The Tech, a Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) lapjának címoldalán: “Telephone hackers active”. A cikknek nem az a legnagyobb érdeme, hogy hírt ad az egyetemi telefonhálózatot a saját céljaikra felhasználó, a drágább távolsági hívások díját másra hárító ügyeskedőkről, akik később majd phreakernek fogják hívni magukat. Fontosabb, hogy először, évekkel a hackerkultúra legendás színhelyeinek megszületése előtt, szerepelteti a napjainkig vitatott szót a sajtóban.

…és hamarosan felrakom ide is.

A lap aktuális száma megvásárolható az összes jobb debreceni könyvesboltban, a többi pedig letölthető a Deol.hu-ról.

Digitális magánügyeink

Benedek szerint a kilencvenes éveknek a privacyről kellett volna szólnia, de ez valahogy elmaradt. A Debreceni Disputa februári számába - letölthető is lesz, majd szólok - írt cikkemben azt jártam körbe, miért és hogyan szólt mégis a magánügyekről az évtized egy része. Az írás a szokásos OlvasdEl-SzedjélSzét licenc alatt hozzáférhető.

Digitális magánügyeink

„A magánélet (privacy) megléte alapkövetelménye egy, az elektronikus korban létező nyílt társadalomban. A magánélet nem titok. Magánügy az, amiről nem szeretnénk, hogy az egész világ tudja, ezzel szemben az a titok, amit mindenki elől el akarnak titkolni. A magánélet annak a lehetősége, hogy az egyén döntse el mennyit mutat meg magából a világnak.”

Ezekkel a mondatokkal kezdődik a Cypherpunk Manifesztum, a kilencvenes évek libertariánus kriptográfusait, számítástechnikusait, programozóit tömörítő Cypherpunks levelezőlista kiáltványa. Az írásban Erich Hughes az analóg és a digitális világ különbségeibe vezeti be az olvasót a cypherpunkoknak annyira fontos anonimitás szemszögéből. A mindennapi analóg világban magától értetődő a fenti elv – az egyéneknek rendelkezésére áll az egyszerű, anonim fizetési eszköz, a készpénz. Egy magazin megvásárlásához – írja Hughes – az eladónak nem kell tudnia semmit a vásárlóról. Ehhez képest a digitális szférába átlépve folyamatos azonosításokra van szükség, akár már egy bankkártyás vásárlás is a privacy feladásához vezet, olyan felek is információhoz jutnak, akinek erre semmi szükségük nincsen. Az ilyen akciók ráadásul rögzíthetőek is, a rögzített információból profil építhető, és a sor így folytatható tovább. Több mint tíz év távlatából látható, hogy a kilencvenes évek elején még talán fantasztikusnak tűnő félelmek reálissá váltak. A problémák felvetése már magában is nagy fegyvertény volna, ám a kiáltványt megszövegező Eric Hughes és a lista tagjai megpróbáltak megoldást is nyújtani a problémára. Azonban mielőtt ezekre rátérnénk, vegyük szemügyre egy pillanatra a kriptográfusok és netpolgárok csoportját, akik a listát alkották.

Continue reading “Digitális magánügyeink”