“Milyen kínai vagy te, bazmeg? Összeraktok valamit otthon, aztán nem tudod megmondani, hogy mi az?”
De ez már a történet közepe. A mese az öt-félhatos keléssel, esti maradék zöld teával, trolihoz slattyogással kezdődik. Este még remek ötletnek tűnt hajnalban majd - kulcsfogalom - kimenni a piacra, ötkor, langyos teát kortyolgatva, már annyira nem tűnik zseniálisnak. Viszont visszafeküdni egyenlő a vereség beismerésével. Elindulok.
A jó ötletért való bűnhődés a piackapuig folytatódik. A kitartó és piros szovjet troli zaja elnyomja a jóreggeltzenét, a lámpák pirosak, a kilences az orrom előtt megy el, így sétálhatok a parkolókon - Dohánygyár, bútorbolt, piac - keresztül az első kávém felé.
Innentől már élmény a piacolás. A leghátsó sorokban kezdem a nézelődést, ha jött szállítmány Németországból, akkor ott pakolják ki a cuccokat a kisbuszból. Az ilyesmi spontán karnevállal jár, el se lehet téveszteni. Csokornyi ütvefúrót szitár, Sába tévét gitárkombó követ. Hordják az árut hűvös halomba, minden tapasztalt piaclény a sajátjába. És persze kommunikálnak, a mai mottó is kirakodás közben talált meg.
Eddig még sose láttam egész macet a piacon, de van olyan gépem, amit itt vettek nekem. Ma is csak egy törött 7200-as alaplapba futok bele, amit otthagyok, dísznek is kevés. Zsákmányként csak egy Quantum Trailblazer scsí vinyót hozok, jó lesz tuningolni az SE-met. Hazaindulás előtt még benyomok egy másik kávét három cukorral, a buszon se kéne elaludni.