Júliusi meetup (hang)

Az idei év legjobb meetupja volt a tegnapi, pláne ahhoz képest, hogy borzasztóan elkéstünk mind a megszervezésével, mind a meghirdetésével. A fordítói kerekasztal moderátora az első percben - szépítek, valójában az első percet megelőző sör közben - kijelentette, hogy ő igazából egy fordító az asztal körül ülők közül, de valahogy csak fog moderálódni az este. És úgy lett, kérdezett a közönség, kérdeztek egymástól, kerültek témák, még egy IKEA vs. Jennifer Convertible vita is belefért.

Az asztal körül ültek:

  • Farkas Veronika, Terry Pratchett magyar hangja
  • Németh Attila, a Galaktika irodalmi szerkesztője, aki idén megkapta az ESFS legjobb SF-fordítónak járó díját
  • Tamás Dénes, a sorozatok harmadik részének - köztük Gibson Nyomtalanulja - specialistája
  • Kollárik Péter, akinek egyik félrefordítása mára egy rockalbum címe is
  • Kamper Gergely, aki megharcolt Abercrombie minden egyes bazmegjáért

A felvételt el lehet indítani a play gombra kattintva, de ekkor a böngésző kábé 140 megányi mp3-mal kezd el zsonglőrködni. Sokkal célszerűbb leszedni jobbklikk és a cél mentése más néven funkció használatával innen: kerekasztal letöltése.

[audio:http://www.archive.org/download/2011JuliusiSfportalMeetup-ForditoiKerekasztal/sfmeetup_forditoi_kerekasztal.mp3]

Bár az asztal körül rendkívül szép emberek ültek, a videóra várnotok kell, nem volt nálam gép, amire át tudtuk volna másolni a nyersanyagot. Nem is ígérek inkább semmit.

Soksör könyvtár: Sosehol

Gyerekként könnyű azt játszani, hogy az egykori mocsárságára már csak nádfoltokkal meg közepén átvezető csatornával emlékező réten tömeggyilkos lakik. Esetleg titkosügynök. A lényeg, hogy semmiképpen ne legyen bakter. Az ember a mozdonyokba csak jóval később szeret bele, de ez most mellékszál. Aztán megnövünk, megszokjuk, hogy indiánok gitároznak a Centrumnál, vagy éppen Jézust kiabálnak a Deákon. Innen nehéz nyerni.

Lelövöm a poént, Gaimannek sikerül nyerni. A londoni irodali életbe, leginkább sehova se tartó kapcsolatba - és valószínűleg a zenélő indiánokba is - beleszokott Richard Mayhew kihagyva egy Igen Fontos Vacsorát segít egy Ajtó nevű sebesült lánynak. Döntését már akkor is logikátlannak érzi kicsit, de igazán csak akkor bánja meg, amikor az ismert szabályok szerint működő világból átjuk Lenti Londonba. Kezdetben nem igazán fekszik Richardnak a metrómegállókból, csatornákból, régi ködökből, a fenti London megváltozott jelentőségű részeiből és patkányokból összelegózott világ. Szerencsére csatlakozhat Ajtóhoz, aki arra próbál rájönni, ki gyilkoltatta meg a családját. Illetve azon is, hogyan tudná megúszni, hogy a Stan és Pan jellegű (apró izgága, nagy erős) bérgyilkospáros megakadályozza az ügy felderítésében.

Lenti London világában ráadásul teljesen normális, hogy a Blackfriars metrómegállón valóban szerzeteseket fognak találni, az Earl’s Courton az earl udvarát tartalmazó metrókocsikba lehet beszállni, Islingtonnál pedig a hasonló nevet viselő angyal lakik egy labirintus mélyén. Vagy akár az is, hogy a Belfast múzeum-cirkálón vásárt rendezzenek éjszaka, ahol információt zsebkendőre, Chanel No. 5 parfümöt pedig viszonylag jó állapotú hullára lehet cserélni.

Gaiman könyve egy lendületre, falnak vetett háttal, bögre teával elolvasható remek mese felnőtteknek. Szerencsére a féktelen konvergencia miatt van belőle képregény és tévésorozat is - ember legyen aki eligazodik közöttük - úgyhogy most megyek vissza olvasni.

Könyvészet: Neil Gaiman: Sosehol, Agave, 2480 forintok.

Ajánló: Város két fül között

Kleinheincz Csilla regényéről már volt szó egyszer a ‘shotson, igaz akkor többnyire azért morogtam, mert a karácsonyi ajándékként kapott ebook tele volt másolásvédelemmel. Most inkább arról írok lájtos rajongással körítve, hogy mennyire rá tud ülni a két fül közti város az ember lelkére, és mégis mennyire hiányozni kezd a regény világa az utolsó lap után.

A címben szereplő két fül egy Vali nevű pesti légtornász-tanuló fején helyezkedik el. A várost azonban nemcsak a lány álmai alkotják, három másik álmodó is alakíthatja. Mr. Evelyn, a rákkal küzdő idős transzvesztita, Max, egy szerelmi bánattól sujtott dortmundi tördelő, és a Kolos, Vali nyolcéves korában meghalt ikertestvére. Kolos helyzete a legfurcsább, hiszen őt csak húga hívta életre, így a világ minden ébredéskor megszűnik számára, a reggel egyfajta halált hoz.

És valahol itt kezdődik a történet, amikor Vali ráébred, hogy bátyja önző módon a tudatára, az életére és az álomvárosra tör. Ahhoz, hogy ezt megakadályozza, a lánynak ébren kell maradnia, hiszen ekkor nem “él” Kolos, és meg kell tanulnia legyőzni bátyját az álomvárosban. Erről a kicsit gólyakalifás paradoxonról szól a Város két fül között.

Igazából az álombéli világ feszültsége miatt ajánlom bátran a könyvet. Még a legfinomabban megrajzolt, leglíraibban leírt - a líraiság egyébként sem idegen a Város..-tól - álomban is jelen van a veszély, Vali fenyegetettsége. És még a legbékésebb való világbeli pillanat mögött is ott a lehetősége annak, hogy Kolosnak sikerül felülkerekednie Valin. Ez persze arra készteti az olvasót, hogy ne tegye le a könyvet, vigye magával, olvassa buszon, villamoson, alvás előtt, ebéd közben.

Azt egy kábé normális világban nem kéne megjegyezni, hogy a szövegnek volt tördelése, korrektúrája és jó papírra nyomták, no de láttunk már karón szukitsot.

A nyelvében is remekül megteremtett világ teljesen átélhető, csak egyszer-kétszer zökkentem ki az olvasásból egy-egy oda nem illőnek érzett, túl laza szöveg miatt.

Fantasy, amelyben isten mellétette a kagylót

Sokat elmond az a tény, hogy az első százhúsz oldal kevés volt a Nagatéből, hogy eldöntsem tulajdonképpen fantasyba álmodott steampunkot olvasok vagy science fiction-ből fantasyba hajló emberiségbírálatot. Még mindig tudnék érvelni mindkét elképzelés mellett, de most, a könyv végeztével legalább már tudom hová tenni.

László Zoltán neve különben ismerősen csenghet azoknak, akik emlékeznek, milyen lelkesen húztam le a Hiperballadát elsőre. Másodszorra már egész jó volt, de fenntartom, hogy nem egy Kiálts farkast!, nálam az a non plus ultra.

Remek realtime stratégiát lehetne írni ebből a könyvből. Az embereknek lenne a legkisebb egysége a kardos katona, amit lehetne fejleszteni sorozatvetős nyílpuskássá, aztán lenne mechanik, mert az minden ilyesmibe kell és végül gőztank. Ezzel szemben a tündéreknek és csatolt részeiknek lennének hegyesfülű mágusharcosai. Körülbelül ennyire sablonos a világ.

Az alapsztori - amit soha senki nem mond el végig á balladai homály - valami olyasmi, hogy a Földről valami nagy mamutcég nyitott egy dimenziókaput

hívószó: cég, a jólnevelt olvasóban felsziszegnek a gőzturbinák és elképzeli a cyberpunk céges jövőt; juteszembe dimenziókapu, megint a gibsoni előképek, nem?

és átjutott egy idegen “helyre”. Nem bolygó, nem város, egy valami. A kapu aztán bezárult, és a népek ott maradtak egy világban, ahol a jelenlévő mágia zavarja az IT cuccokat, meg úgy általában a magasabb szintű technikát. A világ őslakosai közt körülbelül megtalálunk minden fantasy lényt és népséget. Turkáló törpök, ősmágus tündék, gonosz mantikórok, kentaurok népesítik be a földet, élénkítő színfoltot csak a földiek által munkára fogott, öntudatos munkássá vált marxista-leninista óriások képviselnek.

Sarkítok persze, ennyire azért nem rossz könyv László Zoltán Nagatéje, de senkit nem biztatnék felelőtlenül arra, hogy emiatt ne igyon meg négy-öt sört vagy ne ruházzon be fél Afrika banántermésére.

Most halál komolyan. Beütöttem a számológépbe, ezért a regényért adnak hat kiló banánt. És én megvettem…

Álmatlan éjszakákra, kölcsönkönyvként viszont elég jó. (Azért ha válogatni kell, akkor inkább Banks: Sötét háttér előtt, az is pikareszk, nyomozós ‘majdnemszkifi’, és jóval minőségibb darab.) László Zoltánról pedig most már biztosan tudom, hogy tud írni, úgyhogy várok tőle valami igazán jó SF művet.

Mások a témában: A Solariások nagyságrendekkel jobb indulattal közelítettek a könyvhöz, cserébe akad ‘pár’ spoiler az ajánlóban. A többiek kritika nélkül utánközölték a beholderes reklámcikket, néhol elé tették, hogy LZ hol milyen díjat kapott a Hiperballadáért.