Olvasnivaló: InPhoto

Történt veletek olyan mostanában, hogy rábukkantatok egy blogra, és addig olvastátok, amíg tartott az archívum? Na így jártam én hétvégén az InPhotóval, amikor nem aludtam (és amikor nem akartam megfulladni - jó kis téli torokgyulladás, bele se menjünk), akkor lapozgattam vissza lelkiismeretesen. Hatvanakárhány oldal az archívum, néhány írás többször is előkerül, találkozunk legalább két blogbezárási kísérlettel, és közben kiépül a törzsközönség, ismeretségek köttetnek, az író pedig megtalálja a hangját, rájön mit akar a bloggal.

Elsősorban viszont nem a fentiek miatt érdekes az InPhoto, hanem azért, mert már akkor is nagyon jó, amikor még rá se jött Romanee Conti, a szerző arra, hogy miről szól a blog. Vannak klasszikus fotók, amiket ismernem kellett volna, előkerülnek kevéssé ismert, de rendkívül mókás - gróf Kinsky Nusi magasugrása - fotók, és ami a legjobb, több olyan sztorit ír meg a blogger és a közössége, amikből egy is elég lenne, hogy az ember beleszeressen a blogba. Ilyen például Tibolddaróc krónikásának, idősb Soltész Istvánnak a története, aki 272 tekercs diát hagyott hátra a faluról. És persze van geekülés: Compur zárak, középformátumú gépek, vágyott vasak, Tessarok, mázsányi üveg és fém.

“A Forte nevet is én találtam ki”

A szovjetek jóvátételként megkapták a jénai Carl Zeiss gyárat, amit úgy, ahogy volt, átvittek Harkovba. A jénai homokbányából vonaton szállították oda a kivételes minőségű kvarchomokot, amiből kitűnő objektíveket lehetett előállítani, és a német meg szovjet szakemberek közös munkájaként elkezdték gyártani a keleti Contaxot meg a Kijevet, ami a nyugati Contax másolata volt. Aztán a német szakemberek valószínűleg kihaltak, már nem is volt rájuk szükség, mert a szovjetek megtanulták, amit lehetett, úgyhogy a hatvanas évektől már saját konstrukcióik is voltak, amellett, hogy a Hasselbladot is leutánozták.

Bacskai Sándor: Huszonöt év a pályán – Beszélgetés Járai Rudolf fotóművésszel

Valami egészen bagatell hülyeséget keresve bukkantam rá a Fotóművészetben megjelent Járai Rudolf interjúra. A törénet a harmincas években keződik, amikor a fiatal banki alkalmazott megtanul fotózni, megismerkedik Dulovits-sal, majd folytatódik egy világháborúval, a Fortévé váló Kodak gyárral, fotós szövetkezetekkel, cégekkel és végül az MTI-vel. Szó esik a csengőfrászról, az államosításokról, és az 56-ban disszidáló fotósokról és fényképezőgépekről is. Olvassátok el, megéri.

(Fotó: Kishajó a Lánchíd pillérénél, 1946 © Magyar Fotográfiai Múzeum)

Rakjuk el projekt: Vivian Maier

Hernádi Levente lelete - ha nem jönne RSS-ben, akkor most egy remek alkalom feliratkozni rá - a fenti videó Vivian Maierről, akiről csak halála után derült ki, hogy remek utcai fotós volt. A kalapot, férfizakót, Rolleiflex kamerát és szomorú tekintetet viselő nő hét közben dadusként dolgozott, a szabadnapján viszont a chicagóiakat fotózta. Króm díszléces kocsik ablakán kilógó gyerkek, széken hintázó borbélyok, autóban alvó sofőr, szegény ember, gazdag ember, kisgyerek. Ha legközelebb jó ötletnek tűnik az utókoron ironizálni, ez a sztori eszembe fog jutni.

Régi vasak, régi üvegek

Időszámításunk előtt, amikor még hír volt az, hogy valaki nem csak olvassa az internetet, de írja is, az egyik kedvenc blogom kipróbálta, hogy az analóg vagy a digitális technológia nyeri-e a zoomolási/nagyítási versenyt. Egy telekonverterrel felszerelt Canon Powershot G5-öt és egy Mamiya Press riporterkamerát állítottak le a Petőfi hídra, célba vették a Gellért szállót, és zoomolni kezdtek. Az eredmény csak az Archive.orgon van már meg, Pagrus blogjának 2005 márciusi archívum oldalát kell keresni.

Az a projekt pont annyira volt zseniális, mint amikor a lenti videóban - amin amúgy David Burnett fotográfus legenda beszél a felszereléséről és a fotózásról - előkerül egy régi középformátumú gép, és megkezdődik a sztorizgatás, hogy honnan is lehet ezekre jó objektívet találni. Van még szó aztán 5D-kről, Holgáról és kreativitásról. Poénokat nem lövök le, nézzétek meg, tanulságos.

(Videó via Photoshelter, fotó Pagrus.)