Képregényfilmeket néztem szakmányban az elmúlt héten, most elsírom, mi bánt.
Aki igazán szereti Hellboy kalandjait, az a The Golden Army megnézése helyett inkább ruházzon be valamelyik gyűjteményes kötetbe. (Reklám helye: ComicsInvest) Olyan mintha hosszas ellenállás után végül a sztenderd misztikus szálat is tartalmazó akciófilm klisék végül legyőzték volna Mignoláékat. Addig oké, hogy filmes adaptáció során az egyszerű, kemény és nagy beszólásokkal rendelkező hős új rétegeket kapott, az a gond, hogy ezeket a rétegeket már ezer helyen láttuk. Családi veszekedés, apa leszek, gyere szívem béküljünk ki, happy end.
És akkor még arról szó sem esett, hogy a fő konfliktus sem túl megható. A látvány rendben van, bronzosan csillogó forgó fogaskerekek, önmagukat összelegózó mechanikus óriásrobotok, de alapvetően nem steampunk Transformerst vár az ember egy Hellboy mozitól. A szenvelgő tündérek által előadott kiszorítanak minket az emberek, álljunk bosszút történet viszont ismét fájdalmasan közhelyes, ráadásul nem a remix, hanem a voltmár módon.
Egy mondatban: ‘Ó az emberek kora jövell, menjünk Szürkerévbe, csak előbb kapcsoljuk be a nagyapától örökölt pusztító robotokat.’
Na majd Bekambetov felkiáltással a következő alkalommal a Wanted-et dobtam rá a lejátszóra, ahol legalább az az előnyöm megvolt, hogy a képregényből csak egy-két részt olvastam. Az orosz rendezőben bízom-forma, az Éjszakai/Nappali őrség filmek szépen, szolidan megálltak magukban, még a regényekkel való összehasonlítást is bírták valamennyire.
Ehhez képest a Wanted leginkább a vérciki jelzővel írható le. Az ősi bérgyilkos szövetség lóg a levegőben, iszonytatóan abszurd módon hat valótlannak. Az átlag emberből Moszad kommandóst képzünk jellegű tanítási jelenetek ennek hatására súlytalanná válnak. Pofozzák, hogy megtanuljon jól bérgyilkolni, nabumm. Olyan eszköz, ami egy Forsyth sztoriban működik, a Wantedban viszont csak arra jó, hogy a középső húsz percben történjen valami. A film valóságát leginkább kiröhögni lehet, belehelyezkedni nem, a konfliktusok pedig illenek a valósághoz. Pizza mellé, háttérfilmnek talán elmegy.
Egy mondatban: “Luke, én vagyok az apád.”
Az Iron Man-nél érezhető a leginkább, hogy mekkora szarban vagyunk. A filmet teljesen átvette a poszt-9/11 Amerika életérzés harctérre bemutatót tartani utazó playboy fegyvergyárossal és afgán terroristákkal. A vasember ruhával való kísérletezős jelenetek ugyan jók, de ez bőven kevés ahhoz, hogy a fogságban virágszedő hippivé váló gyáros sztorijára érdemes legyen megnézni. A szintén csak a látványról szóló - és a változatosság kedvéért ismét csak képregényből készült - Transformers legalább abszurd módon vicces tudott lenni. Na az Iron Mannek ez sem sikerül, csak egy igazán gyenge franchise-pilot jött össze. Felejtsük el.
Egy mondatban: “Nem! Ne ássunk sírokat, Milliókat egy miatt!”
