Képregényfilmekről spoileresen

Képregényfilmeket néztem szakmányban az elmúlt héten, most elsírom, mi bánt.

Aki igazán szereti Hellboy kalandjait, az a The Golden Army megnézése helyett inkább ruházzon be valamelyik gyűjteményes kötetbe. (Reklám helye: ComicsInvest) Olyan mintha hosszas ellenállás után végül a sztenderd misztikus szálat is tartalmazó akciófilm klisék végül legyőzték volna Mignoláékat. Addig oké, hogy filmes adaptáció során az egyszerű, kemény és nagy beszólásokkal rendelkező hős új rétegeket kapott, az a gond, hogy ezeket a rétegeket már ezer helyen láttuk. Családi veszekedés, apa leszek, gyere szívem béküljünk ki, happy end.

És akkor még arról szó sem esett, hogy a fő konfliktus sem túl megható. A látvány rendben van, bronzosan csillogó forgó fogaskerekek, önmagukat összelegózó mechanikus óriásrobotok, de alapvetően nem steampunk Transformerst vár az ember egy Hellboy mozitól. A szenvelgő tündérek által előadott kiszorítanak minket az emberek, álljunk bosszút történet viszont ismét fájdalmasan közhelyes, ráadásul nem a remix, hanem a voltmár módon.

Egy mondatban: ‘Ó az emberek kora jövell, menjünk Szürkerévbe, csak előbb kapcsoljuk be a nagyapától örökölt pusztító robotokat.’

Na majd Bekambetov felkiáltással a következő alkalommal a Wanted-et dobtam rá a lejátszóra, ahol legalább az az előnyöm megvolt, hogy a képregényből csak egy-két részt olvastam. Az orosz rendezőben bízom-forma, az Éjszakai/Nappali őrség filmek szépen, szolidan megálltak magukban, még a regényekkel való összehasonlítást is bírták valamennyire.

Ehhez képest a Wanted leginkább a vérciki jelzővel írható le. Az ősi bérgyilkos szövetség lóg a levegőben, iszonytatóan abszurd módon hat valótlannak. Az átlag emberből Moszad kommandóst képzünk jellegű tanítási jelenetek ennek hatására súlytalanná válnak. Pofozzák, hogy megtanuljon jól bérgyilkolni, nabumm. Olyan eszköz, ami egy Forsyth sztoriban működik, a Wantedban viszont csak arra jó, hogy a középső húsz percben történjen valami. A film valóságát leginkább kiröhögni lehet, belehelyezkedni nem, a konfliktusok pedig illenek a valósághoz. Pizza mellé, háttérfilmnek talán elmegy.

Egy mondatban: “Luke, én vagyok az apád.”

Az Iron Man-nél érezhető a leginkább, hogy mekkora szarban vagyunk. A filmet teljesen átvette a poszt-9/11 Amerika életérzés harctérre bemutatót tartani utazó playboy fegyvergyárossal és afgán terroristákkal. A vasember ruhával való kísérletezős jelenetek ugyan jók, de ez bőven kevés ahhoz, hogy a fogságban virágszedő hippivé váló gyáros sztorijára érdemes legyen megnézni. A szintén csak a látványról szóló - és a változatosság kedvéért ismét csak képregényből készült - Transformers legalább abszurd módon vicces tudott lenni. Na az Iron Mannek ez sem sikerül, csak egy igazán gyenge franchise-pilot jött össze. Felejtsük el.

Egy mondatban: “Nem! Ne ássunk sírokat, Milliókat egy miatt!”

Hellboy! Mozog!

Csak a napokban döbbentem rá - pedig fél éves a hír - hogy örök szerelmemből, a Hellboy képregényből csináltak két hetvenöt perces rajzfilmet is. Az első részt 2006 novemberének végén, a másodikat a napokban mutatták be a Cartoon Network-ön. Jött ki DVD, vannak mindenféle torrentek. A klasszikus poént milliomodszorra ellőve megjelent DC-n és kazettán.

Shoot

Az animációs filmben az az igazán jó, hogy mind rajzstílusában (lásd fent) mind történetmesélésében közelebb áll a képregényhez. Nem odaszögeznie kell a nézőt a mozik székeibe, utazással, rémisztő kalandokkal és a teljes Hellboy legendárium bemutatásával, hanem csak szórakoztatnia. (Írom mindezt úgy, hogy az egyik legsikerültebb képregény adaptációnak tartom a mozifilmet.) Utazás helyett elég egy-két helyszín, követve a Trade Paperback kiadások epizódszerűségét. A látványos okkult náci történeti szál helyett pedig előveszik a népek meséi vonalat.

És ha már népek meséi, akkor akár újra is lehet hasznosítani néhány régebbi epizódot. Az első rajzfilmben, a Sword of Storms-ban például a már képregényben sem komolyan vehető repkedő japán fejekkel (nuke-kubi) hozza össze a sors. A folytatás pedig úgy tűnik a délszláv vámpíros sztorit veszi elő, ami már papíron is ijesztő volt. Modern, okkult népmese felnőtteknek kategóriában hirtelen nem tudok jobbat.

A szerző Hellboy fan, ez azért vétessék számításba.

Ördögi pofonok

Valószínűleg fejlődési rendellenesség, de ha egy szereplő képes úgy narrálni magát, mint a hard boiled krimik hősei, akkor azt valószínűleg szeretni fogom. Elég mondjuk a piros Ferrarihoz égő módon fehér tornacsukát viselő Thomas Magnumra gondolni.

HellboyMike Mignola képregényhőse, Hellboy azon túl, hogy ügyesen beszél ki a történetből még rendelkezik néhány egyéni vonással. Például vörös, démon, a náci okkultisták idézték meg 1944-ben egy skót szigeten, egyik keze ismeretlen “mindenálló” kőből van, legjobb barátai között egy tűzgyújtó lányt - akik olvastak Teremtő Alvint, azoknak fáklya - és egy halembert találunk. Vagy, hogy egy amerikai paranormális ügyekkel foglalkozó ügynökségnek (B.P.R.D.) dolgozik, mindennapi munkája során gyakran találkozik teljesen idiótákkal gyakorta küzd meg gusztustalan csúszós szörnyekkel, őrült náci rekvizítumtudósokkal, a Föld üreges részében lakó őrült gyíkemberekkel és egyéb régi rohadványokkal. Call of Chtulhu sok humorral és badszpenszeri pofonokkal, Indiana Jones ostor és egyetemi háttér nélkül, valahogy így kell elképzelni.

Slusszpoén, hogy a Hellboy történetek gyakorta alapulnak népmeséken, hiedelmeken - ezeket a legkönnyebben lewarezolható megszerezhető gyűjteményes kiadás előszavában maga a szerző ismerteti -, és mivel a felénk hiedelmekből elég randák vannak (Drakula, Báthory Erzsébet, szerb vámpírok), a B.P.R.D. ügynökei gyakran járnak Kelet-Európában. Mindig jó érzés azt olvasni egy nagydarab vörös démon szövegbuborékjában, hogy “I called a guy in Aggtelek”.

A képregény olvasható történeti sorrenben, kezdve a Seed of Destruction kötettel, majd a Hellboyok elfogytával folytatva a B.P.R.D. történeteivel, ahogy a Wikipédia megfelelő szócikkében fel van sorolva. De olvasható bele a közepébe módszerrel, a népmesésebb elemeket előre véve is. Ha az utóbbit választjátok, akkor a The Chanied Coffin and Others és a The Right Hand of Doom köteteket ajánlom kezdésnek.