Az árulkodó címer

Az Úr 1945. évében történt, hogy a világháborúban nyújtott segítségért rendkívül hálás szovjet kisiskolások egy pazarul kifaragott amerikai címerrel ajándékozták meg Averell Harrimant, az Egyesült Államok moszkvai nagykövetét. A fehérfejű rétisast, villámokat és babérágakat ábrázoló alkotás egészen 1952-ig díszítette a követ falát, később megmutogatták az 1960-as U2-es incidens nyomán kitörő vitában az ENSZ Biztonsági Tanácsának is, végül pedig átkerült az NSA múzeumába. A címer ugyanis egy mai fejjel egyszerű, ugyanakkor zseniális poloskát rejtett.

nsabugAz A Dolog névre keresztelt lehallgatókütyüt az egy bejegyzéssel lejjebb emlegetett orosz elektronikus zenei úttörő, politikai fogoly és zseni, Léon Theremin tervezte. A poloska nem tartalmazott aktív elemet, nem adott folyamatosan, csak akkor sugározta a szobában elhangzó beszélgetéseket, ha az oroszok 330 megahertzes hullámhosszúságú rádiójellel lőtték a nagykövet irodáját.

A szerkezet egy kondenzátormikrofont és egy antennát, tartalmazott, aktív alkatrésze nem volt, csak akkor sugárzott, amikor az oroszok akarták. A műszaki leírást nem próbálom megalázni, érteni vélem, hogyan változik meg a kondenzátormikrofon kapacitása a hang hatására, de mindenkinek jobb, ha nem próbálom egész mondatokba önteni. Cserébe az Audio Design Line-nál nagyon részletesen le van írva a módszer.

A remek poloskát végül a britek leplezték le, akiknek feltűnt, hogy időnként lehet hallani, mit beszélnek az amerikai nagykövet irodájában. Mondanunk sem kell, hogy sportszerűtlen suttyó dolog így tönkretenni egy ennyire szép tervet.

(Fotó: NSA via Wikimedia Commons)

PriceWireless

Volt úgy pár hétig, hogy írunk közösen egy kollégával - nem origós, ponyvairodalmár, mint én jobb napjaimon - kritikát Stross új novelláskötetéről, a Wirelessről, de aztán máshogy alakult. Odáig viszont eljutottam, hogy a háromnegyed kötetet összeszedjem a netről, úgyhogy megdobállak titeket linkekkel.

Egy írás - és persze az előszó - hiányzik, ennek a címe Palimpsest.

Szeirintem - és ezt az Unwirer és a Trunk and Disorderly beható ismerete nélkül írom - a geek háttérszövegek, háttértudás, és a hidegháború felől érdemes olvasni a történeteket. Stross lenyűgözően utána ment a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas éveknek, olyan apróságok vannak rendben, mint az amerikai adófizetők pénzét rejtélyes dolgokra felhasználó, és 1985-ig teljes titokban tevékenykedő NRO. A hidegháborús sztorikban észrevétlenül lépked oda-vissza a létező titkos történelem és az öreg istenek fémjelezte fikció között. Chtulhu intertextussal játszó novellákat láttunk már, attól nem lennék ennyire elszállva, a technológiai fikció viszont tényleg csinos.

Külön körbenyalásra érdemes szerintem az MI5-nál is titkosabb okkult ügyosztállyal, a Laundry-val foglalkozó novella. Erre később sort is kerítek, van még egy Laundry regény, amit nem olvastam.

Vörös telefon kagyló nélkül

Az iszonyatosan jó Dirk Rijmenants megint érdekes témát talált, a kubai rakétaválság után Moszkva és Washington közt kihúzott hidegháborús forródrótot. A vörös telefon érdekessége, hogy a kezdeti időkben, egyáltalán nem tartalmazott telefont, csupán egy dupla telexvonal állt a két nagyhatalom rendelkezésére. Rijmenants szerint a rendszerből szándékosan maradt ki a telefon, hogy elkerüljék a félreértésekből, félrehallásokból, fordítási hibákból és oktalan megjegyzésekből származó diplomáciai problémákat.

A forródrótot - írja a forrás - úgy tervezték meg, hogy a felépítése során ne kelljen átadni semmilyen kriptográfiai fejlesztést az oroszoknak. A választás a telexre esett, aminek a két végén kereskedelmi forgalomban is kapható egyszerhasználatos titkosítószalagokat használó ETCRRM II (Electronic Teleprinter Cryptographic Regenerative Repeater Mixer II) gépek álltak. A berendezések a vonal egyik végén teljesen véletlenszerű adatot adtak az üzenethez, a másik oldalon pedig pont ugyanezt az adatot kivonták a megérkező rejtjelezett adatból, megkapva az üzenetet. A titkosítás működését szolgáló egyszerhasználatos kulcsot tartalmazó szalagokat a szokásos diplomáciai csatornákon keresztül juttatták el egymáshoz a forródrótot fenntartó nagyhatalmak. (Ld. kommentek)

Azt pedig már Jason Scott meg a távíró óta tudjuk, hogy a szöveges kommunikáció sokkal menőbb mint a hang útján történő. Több benne a játéklehetőség, kialakulhatnak rövidítések, sajátos szleng, sms- vagy távirdásznyelv. Ehhez képest a kagylóba való távbeszélés maga a smafu. Mivel a rendszert nem használták folyamatosan - tizenkét eseményről tudunk, amelynek alkalmával beszéltek a forródróton -, ám azonnal működőképesnek kellett lennie vészhelyzet esetén, ezért naponta tesztelték. Az amerikaiak a baseball eredményeket küldték át, az oroszok Turgenyev Egy vadász feljegyzései című művéből vett idézetekkel válaszoltak - írja Jerry Proc. Előfordultak más tesztszövegek, például a klasszikus “the quick brown fox jumped (sic!) over the lazy dog”, amire Proc szerint Gromiko szovjet külügyminiszter egyszer rá is kérdezett, hogy mégis mit jelent.

Új vasak, hidegháborús dokumentummegosztással

Az forródrót első verziója, a dupla telexvonal Washington - London - Koppenhága - Stockholm - Helsinki - Moszkva vonalon épült ki. Tartalékmegoldásul egy Washington - Tanger - Moszkva rádiós vonal szolgált. Az drót egyik végpontja a Kreml volt, a másik a Pentagonban található Nemzeti Katonai Parancsnokság, ami közvetlen összeköttetésben állt a Fehér Házzal. A műholdak belépésével az állomások helye változott, az üzenetek viszont rendre a Fehér Házba és a Kremlbe futottak be végül, igaz, voltak esetek, amikor a nem teljesn közvetlen kapcsolatra hivatkozva tagadta meg a szovjet fél az együttműködést.

A rendszer korszerűsítését 1971-ben határozták el, belekerült az akkori legjobb technológia. A forródrótot amerikai oldalról két Intelsat, orosz oldalról két Molnija 2 - más források szeirint Molnija 3 - műholddal bővítették ki, a Tangeren keresztül kiépített rádiós összeköttetést pedig megszüntették. Ettől a ponttól a korábbi telexkapcsola lett volna volt a vészmegoldás. A fejlesztés nem ment zökkenőmentesen, a CyberSecurity szerint a Molnija műholdakra sokat kellett várni, a fejlesztési program azonban 1978-ra biztosan lezárult. A következő apróbb csere a nyolcvanas évek elején történt, a moszkvai olimpia történéseinek szétsugárzásában is jeleskedő Gorizont távközlési műholdak álltak a Molniják helyére.

Elvben az 1971-ben elinduló korszerűsítés hozta be a telefont a rendszerbe, és, ahogy a Múlt-kor forródrótról szóló 2004-es cikke hozzáteszi, innentől kezdve élőszóban hazudhattak egymásnak az elnökök. Brezsnyev élt is a lehetőséggel 1979-ben, letagadva az afganisztáni inváziót előkészítő hadmozdulatokat. A nyolcvanas évek közepén bekövetkező frissítéssel faxgépek is kerültek a forródrót végére, megkönnyítve a dokumentumok, térképek gyors megosztását.

Mellékszálak

Rijmenants linkel egy másik érdekes írást is az Egyesült Államok hadseregének különböző színkódolt titkos és bizalmas telefonjairól. Megnyugtató a tudat, hogy valóban voltak forgalomban olyan vörös telefonok, amivel el lehetett volna indítani a világvégét.

Simon Ágnes és Simon Eszter az Aetasban megjelent Forródrót a hidegháborúban (PDF) című cikke pedig azt elemzi, hogyan változott a forródrót használata az évek során, hogyan lett az utolsónak és leggyorsabbnak szánt kommunikációs eszközből az ideológiai harc színtere vagy éppen az együttműködési szándék jelzésére szolgáló eszköz a különböző elnökök alatt.

A fentiekhez képest mellékszál, de a Telefónia múzeumban megnézhető Horthy Miklós, VI. Károly és Kádár János telefonja is, az utóbbinak ráadásul egész kis központ jutott. A három készülék a múzeum állományához képest is mellékszál kicsit, mert az első Bell készülékektől a csak levett kalappal, vigyázzállásban megnézhető hatalmas rotary központon keresztül a nyolcvanasévekkék dobozokba szerelt egy sarokba elrejthető kapcsolószekrényekig terjed a kiállítás.