Mivel teszteltem - és mégmivelebb alapvetően rosszindulatú aljas ember vagyok - az OLPC-t, korántsem vagyok elragadtatva a projekttől. És ez az érzés azelőttről ered, hogy a tulajdonképpen programozó (Krstic, Bender) és innováló (Jepsen) hippik kiléptek volna, magukra hagyva a vízfestékkel szebb jövőt mázoló vezetőséget. Egészen egyszerűen nem kellett volna nekilátni újra feltalálni a számítástechnikát, és akkor maradt volna idő az oktatási részével foglalkozni.
Ennyit az ellenérzésekről, jobban jártok, ha helyettem a Business Week cikkét olvassátok az OLPC jelenségről: One Laptop Meets Big Business. Onnan legalább kiderül, hogy az oktatási dolgozókat nem mindenhol sikerült informálni arról, hogy akkor mostantól laptopozás van. Azt hiszem ez a kedvencem:
Just getting started in Haiti will be a challenge. The group’s second trip there was delayed by riots over food shortages in April. The first shipment of laptops was held up in customs for weeks. Donors are paying for some laptops, but not all. Asked how Haiti can afford to pay for PCs when its citizens are starving, Guy Serge Pompi, the Haitian educator coordinating the project, answers: “You can’t just focus on the present. The starving is the present. The future is education. We need to train our students for better jobs and a better future.”
Az üggyel kapcsolatos optimista véleményeket - úgy is mint via - a Slashdoton lehet megtalálni, akik felemlegetik, hogy a kislaptop forradalom mégis valahol az XO-val indult.