Magyar kémek

Múlt héten valamelyik éjjel leragadtam a tévé előtt, és megvilágosodtam: a kémek élete valóban Le Carré regény. Papp Gábor Zsigmond szemlegyőztes dokumentumfilmje ment, a Kémek a porfészekben. A filmben Rimner Gábor meséli el, hogyan szervezte be a hetvenes évek elején a DIA, hogyan tudott üzeneteket váltani az amerikai hírszerzőkkel, és hogyan buktatta le végül az exbarátnője tizenegynéhány Campari után.

A filmet hálistennek meg lehet nézni az MTV videotárában, tudjátok a dolgotokat. (Itt lentebb meg embed is van.)

Ami igazán ijesztő, az csak ez után jön. A kémkedéssel vádolt emberek nem választhattak szabadon védőügyvédet - kivétel Rimner, ám az általa megnevezett ügyvédet hamarosan letartóztatták, majd kiutalak neki egyet -, a választható védők pedig igyekeztek A 10-15 év szabadságvesztésre és többnyire teljes vagyonelkobzásra ítélt magyar kémek egyikét sem rehabilitálták. Vannak olyan esetek is, ahol a rendszerváltás előtt és után ugyanaz a bíró utasította el a kérvényt.

Az árulkodó címer

Az Úr 1945. évében történt, hogy a világháborúban nyújtott segítségért rendkívül hálás szovjet kisiskolások egy pazarul kifaragott amerikai címerrel ajándékozták meg Averell Harrimant, az Egyesült Államok moszkvai nagykövetét. A fehérfejű rétisast, villámokat és babérágakat ábrázoló alkotás egészen 1952-ig díszítette a követ falát, később megmutogatták az 1960-as U2-es incidens nyomán kitörő vitában az ENSZ Biztonsági Tanácsának is, végül pedig átkerült az NSA múzeumába. A címer ugyanis egy mai fejjel egyszerű, ugyanakkor zseniális poloskát rejtett.

nsabugAz A Dolog névre keresztelt lehallgatókütyüt az egy bejegyzéssel lejjebb emlegetett orosz elektronikus zenei úttörő, politikai fogoly és zseni, Léon Theremin tervezte. A poloska nem tartalmazott aktív elemet, nem adott folyamatosan, csak akkor sugározta a szobában elhangzó beszélgetéseket, ha az oroszok 330 megahertzes hullámhosszúságú rádiójellel lőtték a nagykövet irodáját.

A szerkezet egy kondenzátormikrofont és egy antennát, tartalmazott, aktív alkatrésze nem volt, csak akkor sugárzott, amikor az oroszok akarták. A műszaki leírást nem próbálom megalázni, érteni vélem, hogyan változik meg a kondenzátormikrofon kapacitása a hang hatására, de mindenkinek jobb, ha nem próbálom egész mondatokba önteni. Cserébe az Audio Design Line-nál nagyon részletesen le van írva a módszer.

A remek poloskát végül a britek leplezték le, akiknek feltűnt, hogy időnként lehet hallani, mit beszélnek az amerikai nagykövet irodájában. Mondanunk sem kell, hogy sportszerűtlen suttyó dolog így tönkretenni egy ennyire szép tervet.

(Fotó: NSA via Wikimedia Commons)

Kémek az Ördöghegyen

A történelem rétegződik, mint a rakott krumpli. Kedvenc kriptó- és SIGNT-történeti bloggomban találtam a Teufelsberget, ami a következőképpen épül fel. Legalul az Albert Speer által tervezett katonai akadémia romjai vannak. Az épület egyike volt azoknak, amik Hitler megalomán fővárosépítési terveiből legalább részben elkészültek. A város elestekor a szövetségesek megpróbálták felrobbantani a katonai egyetem vázát, de nem jártak sikerrel, ezért inkább ráhordták szétbombázott/lőtt város törmelékét, úgy 10-12 millió köbméternyit. Lett belőle egy remek nyolcvan méter magas mesterséges domb, amire az amerikaiak építettek is egy NSA lehallgatóállomást vaníliafagyi-fehér antennagömbökkel.

A technikailag brit ellenőrzésű területen felhúzott létesítményt az amerikai szervek és a brit GCHQ közösen használták. A Chaos Computer Club túranaplója nem is tudja kihagyni annak a megjegyzését, hogy míg az amerikaiak megelégedtek kétféle mosdóval, a briteknél volt női, civil férfi és katonatiszt vécék.

Teufelsberg NSA létesítmény

A történet a berlini fal leomlásával ér véget. A kétezres évek elején vállalkozók vették meg Berlintől a hegyet, drága apartmanokat és hoteleket akartak felhúzni rajta. Az NSA állomás néhány épületének eldózerelése után azonban csődbe mentek. Momentán egy csapatnyi SIGINT veterán az állomást szeretné megmenteni, egy másik csapat pedig a Speer után maradt romok valamiféle feltárását szeretné elérni.

Erre tovább:

(fotó: CCC)

Egy hét NSA nindzsaként

Az információszabadság meg a privacy azért kényelmes téma, mert akármelyik oldalról száll be az ember a vitába, ő a nagybetűs jó ember. A kriptoanarchisták egyetemes emberi jogokat védenek, szebb jövőt álmodnak (majd titkosítják egy szégyellnivalóan nagy primszámmal) a felnövekvő generációnak. Ezzel szemben az ügynök lelkületűek a jelent akarják minél biztonságosabbá tenni, hogy továbbra is labdázhassanak boldog gyerekek a játszótereken, ne kelljen félni a terroristáktól. Ugyehogy?

Na így esett, hogy majdnem egy hétig esténként kezembe vettem az egeret, és órákon keresztül NSA ügynökösdit játszottam. A kémregény-szerző Tom Clancy nevével fémjelzett Splinter Cell sorozat első részét vettem elő. A játék annyira régi, hogy már adták egy csomag cédéhez is ajándék szoftverként, illetve, hogy még EVM kiadásban sem találom.

splinter1

A játékos Sam Fishert alakítja, aki az elvben rádiós, elektronikus hírszerzéssel (SIGINT) foglalkozó NSA titkosügynöke. Fisher terepmunkát végez, emberek fejéhez szorít hangtompítós pisztolyt, titkos iratokat lapoz át zárt irodákban a tulajdonosuk és a biztonsági szolgálat tudta nélkül. Ez maga a humán hírszerzés (HUMINT), amivel az NSA egyáltalán nem foglalkozik, tehát ezeket a remek kémakciókat a legnagyobb titokban kell végrehajtani. Az egyes pályák ennek megfelelően komoly korlátozásokkal - például nem válthatunk ki riadót, nem ölhetjük meg csak úgy az őröket - indulnak, hogy aztán a megszerzett információk ismeretében lassan eltűnjenek a korlátozások. Többnyire nem változik gépfegyverrel szaladgálós henteléssé a játék, de időnként benne van a lehetőség.

Ha frakkot és Aston Martint nem is osztanak a küldetések előtt, egy csomó remek jamesbondos kütyüt kap Fisher. Jár puskából kilőhető fütyülő és altatógázt kieresztő elterelő töltény, apró kamera, száloptika. A legtöbbet használt hő- és éjjellátó szemüveg játszik, ennek segítségével kényelmesen el lehet intézni a sötétben csak pislogó őröket.

A sztori nem mélyebb egy átlagos kémregényénél, ráadásul teljesen lineáris a történetvezetés. Valami bűzlik Grúziában, kevernek egy kicsit a kínaiak is, de végül sikerül mindent elsimítanunk. Az egyetlen érdekesebb húzás, hogy a küldetések között összevágott híradórészletekből, elnökök és szóvivők nyilatkozataiból értesülhetünk az akció következményeiről.

A játéknak megjelent legalább három folytatása is, a negyedik pedig készül. Ki kéne azokat is próbálni.

kép: ubisoft