- Matisyahu: Annyian megírták már, hogy ez a hászid zsidó fiatalember jó és hiteles reggae-t játszik, kénytelen voltam megnézni. Igazuk volt. Írások erre: judapest.org, Csáp Géza, matula.
- Krimi: A stilisztika tudományában való elmélyedés helyett hosszan olvasgattam A Hét krimis cikkeit, amire Trevize hívta fel a figyelmemet. Rovat oldalt nem találtam még, de Miklós Ágnes Kata írása indulásnak pont jó lesz. Alatta pedig ott egy rövid linksor a krimi rovat cikkeihez.
- Vatera: A Zsarnai piac antikváriusként működő cigánylegényénél - úgyis mint filléres krimi turkáló - sem lehet olyan árakat elérni, mint a vaterán. A mai listám megtekinthető a mellékelt ábrán, magam sem hittem. Nézzetek szét, ha van időtök.
- És végül mély szakmaiság: Dan Josefson interjúja William Gibsonnal 1994-ből szöveggel és hangfelvételekkel. Különösen érdekes, ahol az internet sztráda metaforájáról beszél. Egyszer tényleg rászánom magam, hogy végignézzem a No maps…-et is.
Ördögi pofonok
Valószínűleg fejlődési rendellenesség, de ha egy szereplő képes úgy narrálni magát, mint a hard boiled krimik hősei, akkor azt valószínűleg szeretni fogom. Elég mondjuk a piros Ferrarihoz égő módon fehér tornacsukát viselő Thomas Magnumra gondolni.
Mike Mignola képregényhőse, Hellboy azon túl, hogy ügyesen beszél ki a történetből még rendelkezik néhány egyéni vonással. Például vörös, démon, a náci okkultisták idézték meg 1944-ben egy skót szigeten, egyik keze ismeretlen “mindenálló” kőből van, legjobb barátai között egy tűzgyújtó lányt - akik olvastak Teremtő Alvint, azoknak fáklya - és egy halembert találunk. Vagy, hogy egy amerikai paranormális ügyekkel foglalkozó ügynökségnek (B.P.R.D.) dolgozik, mindennapi munkája során gyakran találkozik teljesen idiótákkal gyakorta küzd meg gusztustalan csúszós szörnyekkel, őrült náci rekvizítumtudósokkal, a Föld üreges részében lakó őrült gyíkemberekkel és egyéb régi rohadványokkal. Call of Chtulhu sok humorral és badszpenszeri pofonokkal, Indiana Jones ostor és egyetemi háttér nélkül, valahogy így kell elképzelni.
Slusszpoén, hogy a Hellboy történetek gyakorta alapulnak népmeséken, hiedelmeken - ezeket a legkönnyebben lewarezolható megszerezhető gyűjteményes kiadás előszavában maga a szerző ismerteti -, és mivel a felénk hiedelmekből elég randák vannak (Drakula, Báthory Erzsébet, szerb vámpírok), a B.P.R.D. ügynökei gyakran járnak Kelet-Európában. Mindig jó érzés azt olvasni egy nagydarab vörös démon szövegbuborékjában, hogy “I called a guy in Aggtelek”.
A képregény olvasható történeti sorrenben, kezdve a Seed of Destruction kötettel, majd a Hellboyok elfogytával folytatva a B.P.R.D. történeteivel, ahogy a Wikipédia megfelelő szócikkében fel van sorolva. De olvasható bele a közepébe módszerrel, a népmesésebb elemeket előre véve is. Ha az utóbbit választjátok, akkor a The Chanied Coffin and Others és a The Right Hand of Doom köteteket ajánlom kezdésnek.
A helyettesem
Ezután elhallgatott, és visszadugta foga közé a pipaszárat. Az asztal körül ülők csendben emésztették, amit mondott. Senki sem talált kivetnivalót az okoskodásban. A miniszter mellett ülő Sanguinetti lassan rábólintott.
– Na és, felügyelő úr, ki a legjobb detektív Franciaországban? – kérdezte a miniszter csöndesen. Bouvier néhány pillanatig gondolkozott, aztán ismét kivette szájából a pipát.
– A legjobb detektív Franciaországban, messieurs, az én helyettesem, Claude Lebel felügyelő. - Hívassák ide – mondta a belügyminiszter.
(Frederic Forsyth - A sakál napja)
Nem csak azért, mert A sakál napja krimi alapélmény könyvben és filmen egyaránt, hanem mert elég jó példája annak, hogy a Detection Clubtól, a bűnügyi regények tízparancsolatától és a jól hangsúlyozott detektívi egótól hová (is) eljutott a krimi a múlt században. Ha lenne kedvenc féloldalak rovat, ez az idézet oda menne.
A detektívtörténet szabályai
Detektívregény írni nem lehet csak úgy, mert akkor menthetetlenül kísértetregény, kalandos történet vagy egyéb típusú ponyva lesz belőle. Ezt pedig nem akarta Ronald Arbuthnott Knox atya, az angol Nyomozó Klub egyik alapító tagja, így megírta a krimi tízparancsolatát.
(Eredetileg megjelent a The Best Detective Stories of 1928 előszavában, a magyar fordítás forrása: A krimi, szerk: Keszthelyi Tibor, Budapest, Gondolat, 1985.)
- A bűnözőről szó essék már a történet korai szakaszában, és a bűnöző ne legyen olyan személy, akinek a gondolatát az olvasó követni tudja.
- Minden természetfölötti vagy természeten túli erő a dolog természeténél fogva mellőzendő.
- Egynél több titkos helyiség vagy rejtekfolyosó alkalmazása tilos.
- Tilos ismeretlen méreg, valamint olyan eszköz alkalmazása, amelyet a könyv végén terjedelmes tudományos magyarázat keretében kénytelen ismertetni az író.
- A történetben nem szerepelhet kínai.
- Véletlen esemény nem jöhet a detektív segítségére, s a detektív nem rendelkezhet kellően meg nem alapozott megérzéssel, amely végül is igaznak bizonyul.
- Tilos magának a detektívnek elkövetnie a bűncselekményt.
- A detektív nem fedezhet fel olyan nyomot, amelyet azonnal be ne mutatna, hogy az olvasó megszemlélhesse.
- A detektív ostoba barátjának - Watsonnak - tilos titokban tartania azt, ami az eszébe jut; intelligenciájának valamivel, de csak valamicskével az átlagolvasó intelligenciaszintje alatt kell maradnia.
- Ikrek és alteregók ne szerepeljenek, hacsak az olvasót alkalmasan elő nem készítettük jelenlétükre.
Első nekifutásra csak Christie regények és Doyle novellák ugranak be, de még azok közül is van pár, ami sérti ezeket a parancsolatokat. Pedig ezek még a detektívregények aranykorában illetve az előtt íródtak.
Aztán jöttek azok a hősök, akik örültek, ha volt intuíciójuk és boldogan mentek utána, akik nemcsak le-leereszkedtek a mocskos városrészekbe a bűn után kutatva, de ott is laktak. De ez már egy másik történet.
- Wikipedia: History of Crime Fiction
- Roland Knox Tízparancsolata (és pár egyéb parancsolat)
- Mark Billingham: The evolution of the detective in crime fiction
Róma örök
Ha jobban visszagondolok, az antik Rómával fogalakozó regények mindig kerültek a kezembe. Kezdve gyerekkori nagy kedvenc Raevius ezredes utazásával - egyébiránt fent van a MEK-en, lehet nosztalgiázni - folytatva a Quo Vadis?-szal és ideiglenesen lezárva a nem egészen két órája befejezett Római vérrel.
Hagyományosan elfogult vagyok az Agave kiadványaival
álljunk-meg-egy-szóra és mosakodás: Már a Város két fül közöttnél is elmondtam, hogy nem kéne külön emlegetni, ha egy kötet korrektúrán esett át a nyomdába küldés előtt, rendes papírra nyomták, istenneadj még decens borítóval is ellátták. Elég egy körséta viszont egy nagyobb könyvesbolt lektűr polcsora előtt, hogy a fent emlegetettek extrák legyenek.
ezért csak rövid rajongás következik, mégis tükörbe kell nézni valahogy holnap.
A történet ott kezdődik, hogy Sulla diktátorsága alatt, az összeírások után, de még azok árnyékában meggyilkolnak egy tehetős patríciust egy római sikátorban. Az elsődleges vádlott a halott patrícius fia, a vád ebből következően apagyilkosság, a védő neve pedig Ciceró. Hogy a gyilkosság körülményei, a halál után széthordott vagyok holléte és a családi becsületén esett komolyabb foltok kiderüljenek Ciceró felbérli Gordianust, a Nyomozót. Sam Spade
nem tudtam kihagyni, Spade a személyes hősöm, már Kovács Kálmán mellett
ókori kollégája pedig elkezd kérdezősködni…
A Római vér egyrészt érdekes krimi, se teljesen fehér, se teljesen fekete szereplőkkel és folyamatosan változó, hol erkölcs, hol ösztönök által motivált cselekménnyel. Másrészt pedig utazás egy élettel teli, nem keresztény erkölcsök szerint szerveződő, káoszból épp csak kilábaló Rómában játszódik.
Herkulesre, remek választás, ha kikapcsoló olvasmány kell délutánra. (Csak nem tudtam kihagyni.)
Folytatása következik
Annó, amikor először szembesültem azzal, hogy az ulpius és az agave egymással versenyezve adja ki az új sf és cp könyveket, lelkendeztem nagyokat a blogban (talán még a fblogon volt), hogy most jön csak a jó világ. Vizionáltam igényes regényeket, recepciót, kritikát, satöbbi. A láng azóta már csak pislákol bennem - a SF új vonulata helyett kaptunk Átjáró sorozatot, Gibsont csak a könyvklub adott ki… - de volt még lelkierőm megvenni Marianne de Pierres kisasszony Nejlonangyal című cp regényét. Aztán csalódtam egy orbitálisat, mert a regény, még a vártnál is rosszabb volt. CP helyett SF kalandregény cyberpunk háttérrel, de úgy, hogy teljesen hiányzik belőle a Banks féle invenció, vavyanfable színesben. Pedig a sajtó által irányított - figyelem: nem cégek, nem Arasaka, nem megaplexek, nem mátrix, hanem sajtó - világ hihetetlenül érdekes lehetett volna. Nem sikerült neki, függöny, felejtsük el.
Pláne, hogy vannak érdekesebb regények is a könyvesboltok polcain. Az optimista végkicsengés miatt meg is említem Borisz Akunyint - az első kötete még pár napja akciós volt az alexandrában - aki a múlt hét meglepetése volt. Igazi jó orosz krimi, olyanok, mintha egy Agatha Christie regényt ráztunk volna össze két kávéskanálnyi Háború és békével és némi vodkával. Az első kötet - Azazel - üt, mint a légkalapács; folyamatos az izgalom, hogy a szerencsétlen Eraszt Fandorin megtalálja-e a titokzatos összeesküvőket, összejön-e a házassága és persze, hogy mit csinálok, ha az utolsó húsz oldal is elfogy (utóbbira a Török csel című kötet a válasz). Legutoljára így a Donald James regények után éreztem magam - T. Agave Kiadó, mikor jön ki a Vadim? - akkor is lelkendeztem, mint egy beszívott óvodás. Most is ez történik, tolle, lege.