Egy hét NSA nindzsaként

Az információszabadság meg a privacy azért kényelmes téma, mert akármelyik oldalról száll be az ember a vitába, ő a nagybetűs jó ember. A kriptoanarchisták egyetemes emberi jogokat védenek, szebb jövőt álmodnak (majd titkosítják egy szégyellnivalóan nagy primszámmal) a felnövekvő generációnak. Ezzel szemben az ügynök lelkületűek a jelent akarják minél biztonságosabbá tenni, hogy továbbra is labdázhassanak boldog gyerekek a játszótereken, ne kelljen félni a terroristáktól. Ugyehogy?

Na így esett, hogy majdnem egy hétig esténként kezembe vettem az egeret, és órákon keresztül NSA ügynökösdit játszottam. A kémregény-szerző Tom Clancy nevével fémjelzett Splinter Cell sorozat első részét vettem elő. A játék annyira régi, hogy már adták egy csomag cédéhez is ajándék szoftverként, illetve, hogy még EVM kiadásban sem találom.

splinter1

A játékos Sam Fishert alakítja, aki az elvben rádiós, elektronikus hírszerzéssel (SIGINT) foglalkozó NSA titkosügynöke. Fisher terepmunkát végez, emberek fejéhez szorít hangtompítós pisztolyt, titkos iratokat lapoz át zárt irodákban a tulajdonosuk és a biztonsági szolgálat tudta nélkül. Ez maga a humán hírszerzés (HUMINT), amivel az NSA egyáltalán nem foglalkozik, tehát ezeket a remek kémakciókat a legnagyobb titokban kell végrehajtani. Az egyes pályák ennek megfelelően komoly korlátozásokkal - például nem válthatunk ki riadót, nem ölhetjük meg csak úgy az őröket - indulnak, hogy aztán a megszerzett információk ismeretében lassan eltűnjenek a korlátozások. Többnyire nem változik gépfegyverrel szaladgálós henteléssé a játék, de időnként benne van a lehetőség.

Ha frakkot és Aston Martint nem is osztanak a küldetések előtt, egy csomó remek jamesbondos kütyüt kap Fisher. Jár puskából kilőhető fütyülő és altatógázt kieresztő elterelő töltény, apró kamera, száloptika. A legtöbbet használt hő- és éjjellátó szemüveg játszik, ennek segítségével kényelmesen el lehet intézni a sötétben csak pislogó őröket.

A sztori nem mélyebb egy átlagos kémregényénél, ráadásul teljesen lineáris a történetvezetés. Valami bűzlik Grúziában, kevernek egy kicsit a kínaiak is, de végül sikerül mindent elsimítanunk. Az egyetlen érdekesebb húzás, hogy a küldetések között összevágott híradórészletekből, elnökök és szóvivők nyilatkozataiból értesülhetünk az akció következményeiről.

A játéknak megjelent legalább három folytatása is, a negyedik pedig készül. Ki kéne azokat is próbálni.

kép: ubisoft

Játsszunk kémesdit! - NOLF

Pár napja kinéztem ehhez a bejegyzéshez a mottót egy Veres Andrással készült interjúban. A következőt mondja Veres Rejtő regényeinek maradandóságáról (kiemelés tőlem):

Rejtő színpadi poénjai egy az egyben értendők, regényeit viszont paródiaként lehet olvasni, ami sokkal tartósabb műfaj. A paródia ugyanis megemeli az idétlenséget.

No One Lives ForeverA No One Lives Forever pont erről a megemelt idétlenségről szól a lövöldözős játékok szintjén. Hangsúly a lövöldözősön, mert bár a játék hőse Kate Archer, a szexi kémnő - ugye teljesen rendben van, ha az ember a játék végére kicsit beleszeret a hősébe, ezért nem játszunk Turokot - de a legtöbb lopakodásra tervezett pálya is megoldható kreatív öldökléssel. A játék remekül találja el azokat - engem - akik a Thiefes hardcore lopakodástól percek alatt síkidegek lesznek. A tíz percnek induló és hosszú órákra nyúló világmegmentés viszont mindenkinek fekszik.

Alapvetően mégse a játékmechanika adja el a NOLF-ot, hanem a világmegmentés háttereként megteremtett világ. És itt jön a paródia meg az idétlenség, a teljes NOLF játék olvasható a James Bond filmek, a Forsyth regények, a kémtörténetek paródiájaként. Az egymásnak hangosan, karikírozottan indiaias angollal panaszkodó közzsiványok, a legalább ennyire szánalmas, magánügyeiket a szolgálati piros telefonon intéző vezetők, és persze a nagybajszú orosz mesterkémek, a minden sztereotípiát kimerítő ellenség/barát skót tengerész mind a kémponyvákból ismert figurák szélsőséges játékbeli megfelelői. Sose tűntek nagyszabású, világuralom megszerzéséért szőtt tervek annyira kisszerűnek, mint Kate Archert irányítva.

Akinek az alaptörténet nem lenne elég vicces, jó kémhez méltóan végigkutathatja a küldetések helyszíneit. A készülőfélben lévő titkos üzemek tervei mellett belepillanthatunk a közgonoszok levelezésébe, megtudhatjuk, hogy a Gonosz Kft-nél vagy a Világuralom Bt-nél jobbak-e a munkakörülmények. Küldetések közben folyamatosan a szervezett bűnözés kisemberi oldalával szembesülünk: robotok romlanak el, a helyi majomkolónia zaklatja a rakodómunkásokat, a nagyfőnök borzalmas motivációs koncertekre küldi az embereket.

A játékot a fenti gegekhez hasonló elemek és a történet - mégis hősök vagyunk, na - viszik. Annyira ezek köré szerveződik a játék, hogy akár menet közben is lehet nehézséget változtatni, nem a versenyről szól a sztori. És amúgy is, az átlag ügynöknek járó felszereléssel - rúzskamera, púderdekóder, táskás-rakétavető, fotószemüveg, robbanó robotkutya satöbbi - minden feladatot meg lehet oldani.

A játék warezkompatibilis, mind az első, mind a kicsit könnyedebb (cserébe jobb hangulatú) második részből sikerült még maces verziót is beszerezni. Magyar aukciós portálokon viszont csak a PC és a PS2 verzió létezik. (Ha valaki lát vaterán NOLF2-t, pingeljen meg, az egyest már megvettem.)