Gülüszemű szörnyek, borostyán terminálok
A gyárban annyira menő dolgok készülnek, hogy én csak ámulok. Múltkor a fotósok - igen, süt a nap, remélem lassan folytatják - hidas, hídmesteres sorozatába szerettem bele. Most azon csodálkozom, hogy Dömötör Ági milyen hangjátékokat és hangjáték készítőket fedez fel. A sorozat Vajnai Vilmossal kezdődik, Sanyival és Atesszel folytatódik, és én a helyetekben feliratkoznék a hangjáték címke feedjére, mert biztos nem itt van vége.
A linkek alatt cikkek és letölthető hangjátékok vannak. Én szóltam.
- Mindjárt leet idő van! Jee!
- Hurrá!
- Mit kell még ilyenkor csinálni?
- Kéne egy harmadik képkocka, hogy felrakhassuk az internetre.
Időnként rámtör, hogy valamit kellene kezdeni a különböző cikkekhez összeszedett, konferenciákon legélpelt jegyzetekkel. Több információt tartalmaznak, mint a végül megírt cikk, megvannak bennük a fel nem használt idézetek, sztorik, információk. Persze kevéssé olvasható, időnként nem működnek a mondatok, tele van gépelési hibákkal, de talán még így is használhatóak.
Próbáljuk ki azt, hogy kirakom ide a tegnapi Nyílt Társadalomért Alapítvány konferencián készült jegyzeteket. Az ügynöklistákat tartalmazó szalagok beolvasásának története mellett - amiből végül írtam cikket - benne van, hogy mennyire más az előző rendszerből származó állambiztonsági iratok kezelése a környező országokban. Szó esik a teljesen eltérő, nyíltabb-punkabb romániai információs kártérítésről, illetve arról, hogy ott egészen biztos, hogy nem volt menő szekusnak lenni. És van pár sor a hazai Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltáráról (ex-Történeti Hivatal), ahová bárki bemehet elolvasni az aktáját, ha van neki.
Cserébe annyit kérek, hogy mondjátok, van-e ennek így bármi értelme.
Ha azt írom, hogy ‘basszus, a fotósaink nagyon nagyok’ az elfogultnak hangzik? Pedig azok. A múltkor a Budapest hídjait alul-, oldal-, felül- és belülnézetben bemutató hídmester sorozatba szerettem bele, most meg itt van Tuba Zoli Így ebédel Budapest fotóriportja. És nem azért mondom, mert a negyedik kép táján ott mosolyog a kedvenc hentesem.
Fotó: Tuba Zoltán, [origo]
Pár napja a Kensington jóvoltából nekieshettem Ördögi Roy SOG multifogójával - meg egy Beta drótvágóval, amire alig volt szükség - öt darab notebookzárnak. A leggyengébb 12 másodpercig, a legerősebb több mint öt percig - itt már káromkodtam, de ez nem hallatszik - bírta. Az akció mindenfajta médiasztárságot is magába foglalt, ez látható lent.
Tanulság: gépet nem vesztünk huzamosabb ideig - két percnél tovább - szem elől, a Microsaver DS-nél gyengébb dolgokkal pedig csak akkor kötjük le, ha abban bízunk, hogy ha van rajta spárga, majd a másét viszik inkább el.
A videóhoz persze van cikk is sarabolási tapasztalatokkal és a rendőrség 2008-as laptoplopási statisztikáival: Laptopot loptunk. Az utóbbi szerint egyébként a vonat a legveszélyesebb, a táskának szigorúan ölben a helye.
Időnként kellenek olyan projektek, amire az ember - indokkal vagy anélkül - rohadtul büszke.
Kedden a Csokonai Művházban jártam Zsófival, a fotóssal, Zsilberttel, a videóssal és Rentonnal megnézni az épp hogy csak készülő retrókiállítást. Még dobozokban volt a legtöbb cucc, amit úgy kell elképzelni, hogy az asztalon volt egy doboznyi Nintendo kvarcjáték, egy dobozni Bandai kvarcjáték, kicsit arrébb Philips Odyssey, Videoton pongklón, tranzisztorokból - nem ám pongchipből - összerakott orosz tévétenisz.
Beszélgettünk a kiállítás szervezőjével, Sakmannal, fent a videó róla. Beszélgettünk a Csoki igazgatójával, aki összehozta az ország legjobb számítógépes klubját. A végén pedig született belőle cikk a büszke vagyok rá fajtából.
Namost a ti dolgotok nem feltétlenül az, hogy elolvassátok a cikket, hanem hogy pénteken, szombaton vagy vasárnap elzarándokoljatok a Csokonaiba megnézni a kiállítást. Lesz ezerfajta egzotikus konzol - ahol az egzotikus mondjuk a Sega Dreamcast fejlesztői gép, nem valami Celles bohóckodás -, Pong, Wizard of Wor, 3DO. Csupa olyan vas, amire vagy vágytunk, vagy meg is volt, olyan köpenyek, amikből kibújtunk, hogy a mai szép alakunkat felvegyük. Legyen ez valami hadzs.*
Nyitva péntek tíztől, vasárnap hatig, felnőttnek ötszáz, gyereknek három. Itt van. Velem valószínűleg szombaton lehet összefutni.
Időnként visszatérek az olyan félig (se) megoldott problémákhoz, amik zavarnak. Ilyen például az igazán kényelmes tennivaló-lista levadászása. Nem mintha a Firefoxba oldalsávval beépülő todoist.com-os módszer ne működne, csak zavaróan nethez van kötve. Eddig a körítés, innentől szubjektív rinya.
A legtöbb program azért esik ki nálam a megoldáskereséskor, mert kizárólagosak akarnak lenni. Van egy tökéletes használati módjuk, nem illeszthetőek be legóként egy létező módszerbe, mindent maguk akarnak megcsinálni. Azaz operációs rendszer szeretne lenni, mint például az OpenOffice, amihez a rossznyelvek szerint kernelt adva egy teljes linux disztribúciót kapunk.
Az a baj az ilyen megoldásokkal, hogy többnyire lusta, buta és rosszindulatú vagyok tanulni és újraszervezni. Nem azt várom el, hogy a munkamódszeremet alapjaiban megváltoztató, azt kétszáz százalékkal hatékonyabbá tevő szoftvert találjak. A módszer folyamatos csiszolgatása több időt visz, mint amit egészségesnek érzek, és nem lévén lifehacker, valamikor dolgoznom is kell.
Esetenként a címkézéssel is gond van, az egyes projektekkel töltött időt (nem kell), határidőket (iszonyú rövidre dolgozom, nem kell), a készültséget százalékban és színes csíkban kijelző (ha valami nem, ez) is kezelő GTD-s személyi menedzser alkalmazás például akkor sem tennivaló lista, ha ezt a nevet adják neki. Kicsit ilyenek az általános célú - podcatcher, videó- és zenelejátszó, netrádió hallgató és a többi - médialejátszók is, csak ezeket az évek során megszoktuk.
A tennivalós problémára például van optimálisnak tűnő megoldás, ám mind a Widefido Todopaper mind a GTD-sebb Tudumo túl van árazva.