Vigyorgó vikingek

Pajzsát rágó berzerker, beszari püspök, az egész meccset halálra unó királynő, szembe lógó frufrus lovát megülő nagydarab katona, és jóelőre sírkőként ábrázolt parasztok. A lewisi sakkfigurák elsőre úgy festenek, mintha egy kevéssé ismert kilencvenes évek eleji játék kiegészítői lennének. Mintha a Lost Vikings gyűjtői kiadásához jártak volna, vagy ha a Kinder tojás viking tematikus hónapján lehetett volna összegyűjteni őket.

Ironikusak, kicsit túlzóak, meg mertem volna rá esküdni, hogy modern termék mindahány. Meg is lepődtem, amikor a képekről kiderült, hogy az egyetlen, teljes egészében megmaradt középkori sakk figuráiról van szó, amelyet az 1100-as évek közepe táján faragtak ki vélhetően Norvégia területén. A figurákat 1831-ben találták meg Lewis szigetén, nem sokkal a felfedezés után szétosztották a gyűjteményt, a nagyja a British Museumnak jutott, de van tizenegy a Museum of Scotlandban. (Senki nem lepődött meg, hogy a skótok jártak rosszul, ugye?)

(Fotó: Yukon White Light, azaz Amanda Graham CC-BY-NC)

Adatainak törléséhez ide fúrjon

Emlékeztek erre a jelenetre? A The Core-nak valószínűleg egyetlen pontja nem volt, ami tudományosan megállná a helyét, viszont iszonyú szórakoztató volt. Itt éppen a hacker karakter kezd el takarítani, mielőtt rekrutánák a Föld megmentésére.

Vinyógyilkos elektromágnes, négyujjas hard reset nincs minden háztartásban, a Free Art & Technology jóvoltából azonban egy remek, egyszerűen előállítható, laptophatástalanító eszközhöz mindenki hozzájuthat. Az egyik fele a lent látható matrica, a másik pedig egy akkus fúrócsavarozó. (Vagy ha komolyan vesszük magunkat, akkor egy Makita ütvefúró.)

Vicc persze, de szívesen látnám a gépemen a matricát, mondjuk az EFF-es mellett.

(via bruces)

#3085 (k mint kortárs)

Ne mondja senki, hogy nem mennek szórakoztató viták mostanság. A Community.hu-n megjelent, Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztos - na jó, ennek a titulusnak van egy svungja, biztos járt mellé kakastoll is - az egyetemekre vásárolt kortárs művek felé forduló érdeklődését kritizáló cikk például remek kezdet. Benne van a lehetőség, hogy a cikk által megvezetettnek tartott közember, a készenlétben tartott vizes lepedővel járó revizor és a szegény művész leül egy fröccs mellé megbeszélni, hogy mit is mond a mű. </cinikus szemétláda>

A szerző reggelente az összegyűrt szívószál Atompálya modell szobor mellett megy munkába.

Játékos-link-ajánló

Áldj meg atyám, mert vétkeztem. - kezdi cikkét Simon Parkin, aki a The Gamer’s Confession-be bevallja milyen borzalmakat követett el idegen kultúrák, békésen górangázó szerzetesek, békésen legelésző robbanó bárányok és a pokol jobb sorsra érdemes lakói ellen. Sehol sem találtam a felsorolásban a lőszer, belépőkártyák, az enyémnél kevéssé leharcolt puskák, életerőt növelő csokik miatt kíméletlenül kifosztott halott bajtársakat. Pedig ugye.

A Game Developer Magazinban jelent meg - viszont a GameSetWatchban olvasható ingyen - Brandon Sheffield cikke a játékok világának átalakulásáról. Sheffield szerint a többmillió dolláros költségvetéssel készülő csúcsjátékok lehetnek a videójátékok művészfilmjei, ha az alkalmi játékosok gépek és konzolok elé özönlése folytatódik. Mert egyszerű, alkalmi játékosoknak szánt szoftverekből - pl. Zuma, Honfoglaló - nagyságrendekkel többet lehet eladni, mint az előzetes tudást, gamer gépeket és rettentő mennyiségű szabadidőt igénylő hardcore játékokból. Egyedül arról nem esik szó, hogy a ma “művészfilmnek” számító független játékok hová kerülnek az új analógia szerint.

Végül egy Guardian anyag, Alexander Gambotto-Burke billentyűzetéből, arról, hogy a videójátékok művészetként való elismerésének mik állnak útjában. Kezdve azzal, hogy a csúcsjátékokat csak a játékosok játsszák, véleménye viszont mindenkinek van róluk. A jövő valószínűleg a befogadhatóbb játékoké, de leginkább tudja a fene.

Aki pedig a harminc fok melegben unja az elméletet, az segíthet együttműködni (és szeretni!) képes robotoknak megszökni egy gonosz professzor elől a Nanobotsban, vagy visszaszerezni a kis Jimmy elgurult vécépapírját.