Ferstarker meg lautspreher

A felfedezés azzal kezdődött, hogy nem vettem meg egy bizonytalan állapotú, hifit szekrényestül, hangfalastul, ezerwatt péempéóstól. (Nem röhög, a PMPO tántorított el. Magára valamit adó ember ilyet nem ír. Különösen nem lóbaszó nagy betűkkel. Végfokra pedig aztán végképp nem.) Pedig drága sem volt, és még neki se kezdtem alkudni.

Arra viszont kíváncsi voltam, hogy mégis mit hagytam ott. Rémlett, hogy Schneider. Meg persze a péempéó. Azt meg tudtam, hogy régi katalógusokat borzasztóan vacak meló lesz keresni, rendes adatbázist meg méginkább. Szóval remek szombat esti programnak tűnt. A buborékot az vette ki a feladatból, hogy rábukkantam az abszolút nem szép, mégis lenyűgöző HiFi Archiv oldalra, ahol eszméletlen mennyiségű digitalizált német katalógus van fent. Meg lehet találni az ezerwatt péempéós Schenider Super Team 1000 tornyot is, de vannak sokkal izgalmasabb dolgok.

Play it Bogart!

Nem, nem arról fog szólni, hogy addig ütöttem a számítógépet, amíg. Hanem arról, hogy a Max Payne játék tizenévvel a megjelenése után is tökéletesen játszható maradt, sőt nehéz. Mai szemmel sokkal jobban látszik, hol csaltak a fejlesztők, hogyan vannak lezárva az utak a játékos elől, mennyire a forgatókönyv szerint jönnek a rosszfiúk. De még ezt a kilátszó díszletet is meg lehet bocsátani a játéknak az igazi noiros narráció és a fel-feltűnő bravúros megoldásoknak köszönhetően. Aki egyszer járt bedrogozva Payne lakásában, az sose felejti, ugye?

A játék már van annyira régi, hogy romantikus hibák jöjjenek elő a motorból. Feltelepülni feltelepül körülbelül bármire - 64 bites Win7 van a gépemen - de hangot például nem ad ki rendesen. Ha pedig nem hallani, ahogy Max igazán magánnyomozósan narrálja a kalandjait, akkor nincs is értelme a játéknak.

Itt jönnek a képbe a fanok. Volt egy jótét lélek, aki a Vista megjelenésekor megírta a hangokat átvuduzó patchet, amitől hirtelen újra játszhatóvá vált a játék. Majd amikot kijött a Windows 7, akkor ismét feltűnt, ezúttal a Steam fórumain, és közreadta a frissített patchet. Példaszerű sztori arról, hogy mire nem képes az odaadó rajongótábor.

És magyarázat arra, hová tűnt 24 óra az életemből. (Ebből nyolc a közepes melodrámává silányított második rész.)

Magnósok figyelmébe

Mint mindeni, akinek volt szerencséje az International magnóhoz, én is úgy voltam vele, hogy a kazetta az nem igazi jelforrás. Olcsó megoldás a lemez és a CD között. (Abba meg most ne menjünk bele, hogy cédéazisten vagy elpéazisten.) Na ezt a véleményt írta felül kábé öt perc alatt a fenti képen látható Nakamichi deck. A Hifi és Házimozi Show csináldmagad szobájában - azt hiszem az épített csöves erősítőt kellett volna nézni - rejtették el, és amíg meg nem néztem közelebbről, nem is gondoltam volna, hogy kazetta a jelforrás. Most szerelmes vagyok.

Ingyenjáték: riporter géppuskával

Alex Rignek hívnak, és eltűnt személyek után nyomozó riporter vagy. Nagyjából ennyi információval rendelkezünk, amikor nekivágunk a The Hive című egészen remek 2D akciójátéknak. Az isten háta mögötti oknyomozásra sokkolót is cipelő riportert már az első pár szobában sikerül felfegyverezni, onnantól pedig nincs megállás. Egyenruhás őrökön, meghökkentő kísérletek furcsa maradványain kell átküzdeni magunkat, hogy összegyűjtsük a nagy leleplezéshez szükséges dossziékat.

A játékot készítő Vanni del Moral nagyon figyelt a részletekre. Gyönyörűen le van animálva, ahogy Alex berúgja az ajtókat, csinos rövid sorozatokban szállnak a golyók, és a gonosz professzoros horrorokat idéző módon sisteregnek az elektromos csapdák.

A The Hive nem mentes teljesen a hibáktól: néhány medkitet, töltényt nehéz felvenni, ha nagyon igyekszünk be lehet zuhanni a díszlet mögé, de ezek csak a pályaterveket érintő apróságok. Összességében remek minőségű, az apró részletek miatt nagyon élvezetes játék, megéri rászánni a végigviteléhez szükséges 1-2 órát.

(via IndieGames)

TV-foci és flippergép

Voltam játszani az Űrhódító kiállítás megnyitóján. Beszélgettem Képes Gáborral, hallottam pletykát arról, hogy készül videojáték-történeti könyv magyarul, végül pedig beálltam a flipper elé, és addig játszottam, amíg be nem zárták a múzeumot.

Az én cikkem a kiállításról erre található, az Indexé amarra, de sokkal jobb, ha egy üres kedd, csütörtök vagy péntek délelőtt megnézitek a tárlatot. Ezeken a napokon tíztől egyig a mikorszámítógépek is mennek, úgy az igazi.

Ez meg itt hangyafocis háttérkép, mert beleszerettem.

Búváros Indiana Jones

Valamiért úgy alakult, hogy a hősök többnyire a tettek szőrösmellű emberei, a borostás világmegmentő, a percenként ezer golyót is kiköpő fegyverek tulajdonosai, nem pedig a szelíd filoszok. A büszke bölcsészek egyetlen szerencséje, hogy kitalálták a régészes kalandregényeket és filmeket. A műfaj szerencsére kimeríthetetlen, az Indiana Jones-féle egyetemi tanár-kincsvadász párosítás mellett van, unatkozó milliomos-kincsvadász, sőt tengerkutató-kincsvadász felállás is. Most az utóbbiról, Dirk Pittről lesz szó. És persze csalunk kicsit, Pitt az előtörténete szerint katonai pilóta is volt.

Clive Cussler könyveivel borzasztó Lap-ics kiadásokban lehet találkozni, abban a fajtában, amit saját jószántából maximum egy kéthetes nyírségi nyaralás előtt vesz az ember. Csúnya borító, nem sok jót ígérő szedés, és ha beleolvasunk, hamar kiderülhet, hogy a Dirk Pitt sorozat magyarul megjelent regényei még egy beépített játékot tartalmaznak: többnyire egészen gyászos fordításban láttak napvilágot, így lehet vadászni azokra a mondatokra, amiket teljesen félreértett a fordító. Az Andok-Andes jellegű helynévtévesztések levadászása, vagy annak a kitalálása, hogy mi lehetett eredetileg a “tengeralattjáró szendvics” (submarine sandwich). Ez persze további ponyva jelleget kölcsönöz a sztoriknak, na de eddig se Bulgakov helyett olvastuk.

Alien esztétika: StutzStutz: alien esztétika

A kezdő pittológusoknak azt is tudnia kell, hogy a történetek a legjobb indulattal is kiszámíthatóak. Körülbelül mindegyik regény azt a vonalat követi, hogy egy régen elsüllyedt, történelmi kincset tartalmazó hajó hirtelen fontos lesz valami aktuálpolitikai probléma miatt, ami természetesen elpusztulással fenyegeti a világot, például atomháború által. Pitt a kincs miatt keveredik a képbe, de felelős állampolgárként megmenti párszor a helyzetet, majdnem belehal a küldetésbe, meghódítja a négyszázadik oldal környékén az aktuális csinos tudósnőt, megszerez és a végén felmennek a betűk. A következő kötet elejéig még a világbéke is kitör, úgy hogy az amerikaiaknak legyen igazán jó. Ha ehhez Fidel Castróval kell kibékülni - az oroszok legnagyobb sajnálatára - vagy ha a japánoknak kell kicsit odamondogatni, hát úgy fog történni. A lényeg, hogy a végén Pitt valami különösen vizes helyen, borostásan, széttörve, egy újabb ritka amerikai veteránautó tulajdonosaként igya a koktélját.

Bár a fentiek alapján borzalomról van szó, a megfelelő stratégiával olvasva a Pitt könyvek hihetetlenül szórakoztatóak. A játék - a fordító figyelmetlenségeinek levadászásán túl - a részletesen elmesélt technológiák megismerésében, az elsüllyedt hajóknak való utánaolvasásban, és persze a minden regényben megjelenő régi amerikai vasak előtti tiszteletadásban rejlik. A régen elpusztult, eltűnt technológiák és a jelenkori problémák összekapcsolása ráadásul minden könyvben valami egyedibb húzással van megoldva, a lényeg tehát nem séma alapján készül.

me262Nicht gefingerpoken, angyal tolja!

A Wikipédia meglehetősen hosszú listát közöl a pittiádában előforduló márkákról és masinákról, így a ponyva részt megspórolva is bele lehet merülni egy kicsit Cussler világába. Tudtátok például, hogy a mára totál elfeledett Stutz volt Amerika első sportkocsi-gyára? Vagy, hogy Dolfo Galland szerint a Messerschmitt Me-262 úgy repült “mintha angyalok tolták volna”? Na ugye.

A sorozatból magyarul egészen biztosan megjelent az Emeld ki a Titanicot!, a Sárkány, a Szahara és a Cyclops, vaterán láttam másik két-három regényt, amik még nem voltak a kezemben. Emellett készült egészen parádés B film a Szaharából 2005-ben, beszerezhető a népszerű torrentoldalakról.

(Fotó: MGSPiller és sfsgth324)

Hosszú írások játékokról

El vagyunk kényeztetve. Az elmúlt héten megint raklapnyi olyan játékokkal foglalkozó cikk esett be az olvasóba, amik el tudnak szakadni a grafika 3, zene 4 jellegű értékeléstől, és képesek a videojátékok lelkével, lényegével foglalkozni.

John Walkert legalább két dolgo miatt áldja meg sűrűn az isten. Az egyik, hogy előkapta a Thief sorozatot, és írt róla egy olyan beleérző, jó kritikát, hogy rögtön elszégyelltem magam, amiért abbahagytam a játékot az első pár küldetés után. Esküszöm van mentségem, elszállt a VGA a Thief kedvéért összerakott P3-masomban. Hosszú bekezdés szól a cikkben a kopogós padlókról, az árulkodó zajokról és persze a mindent elnyelő, drága, süppedős szőnyegekről, amik mintha csak a tolvajok kedvéért lennének leterítve a zsákmányt rejtő szobákba.

Másrészt azért süssön fényesen a nap Walkerre, mert a cikk végén összeszedi a linkeket, ahol tájékozódni lehet a Thief XP-n való elindításáról. Looking Glass játékért egyszer már küzdöttem, az a System Shock 2 volt, és nagyon megérte. A hétvégén nekiugrok ennek is.

Nem csak az Elite kult státusza miatt érdekes az Edge cikke, hanem azért, is mert kontrasztot ad a hazai történésekhez. A BBC Micro és a mi Primónk tulajdonképpen ugyanarra volt hivatott, oktatási számítógépek voltak, csak az egyik igazán sikeressé vált, a másikat meg csúnyán lenyomta hazai piacán a szürkeimport Commodore. Eddig a mellékszál. A történet amúgy egy nagyon sikeres kollégiumi fejlesztésről szól, egy olyan hobbiprogramról, ami iránt hihetetlenül sokan kezdtek el érdeklődni a kiadása után, még a hírekbe is bekerült. Igazi nerd legenda.

A több blogból ismerős Jim Rossignolnak az ragadta meg a figyelmét, hogy milyen sémákat követnek a videojátékok gonoszainak épületei. A gótikus rémmesék középkori vára teljesen alap, minden kicsit is horror játékban van pár pálya, ami ezt idézi. Akad viszont futurisztikus - a maga idegen módján élő - felhőkarcoló vagy idegen elme is a palettán.