A kéz

Ad notam Megismerni a kanászt cifra járásáról…

Úgy tartja a történetírás, hogy a távírászok ugyanúgy felismerték, hogy ki ül a drót másik végén, mintha bizony látták volna egymást. A szavak közt tartott szünetek, a pontok és vesszők hosszúsága, a ritmus, a dinamika bőven elég volt ahhoz, hogy azonosítsák a másik operátort. Ezt hívták fist-nek.

A jelenséget a világháború során ki is használták. Egyrészt megállapítható volt, hogy a szokott ügyök jelentkezik-e be, vagy valaki az ő nevében próbál üzenni. Másrészt az se volt hátrányos, hogy az ellenséges tengeralattjárók és egyéb egységek azonosíthatóvá és részben követhetővé váltak a rádiósok miatt.

Tisztán mellékszál, hogy egy hasonló személyes jellegzetesség - vagy a másik oldalról nézve biztonsági hiányosság - segített megtörni az Enigmát. Az egyes üzenetekhez a kezelőknek külön üzenetkulcsot kellett választaniuk, amit a napi kódda titkosítva juttattak el a fogadó félhez. Ez a három betű ideális esetben véletlenszerűen lett volna kiválasztva, de a csata hevében a rádiósok hajlamosak voltak egymás melletti betűket választani. A másik alapeset az volt, amikor egy rádiós olyan “jól bevált” üzenetkulcsokat használt újra, mint a saját kezdőbetűi, a babája keresztneve. Ezeket a gyakori kulcsokat cilly-nek hívták.

…ha megunom magamat, elmegyek bölcsésznek.

Viktoriánus geekek és a távíró

Tom Standage: The Victorian Internet Előrebocsátom, Tom Standage könyve legkevéssé azt adja, amire a címe utal. Alig húzza meg a párhuzamokat a távírós és a netes kultúra között, amikor megteszi, az is inkább a végén található kötelező lezárás. Igazán nem nagy baj ez, hiszen ha az olvasó elég jól ismeri az internetet és a történetét, akkor magától is rájön a kapcsolatokra, ha nem, úgy egy remek könyvet olvas a távíróról.

Standage könyve alapvetően a távíróról szól. Elkezdi a történetet azon a ponton, amikor egy Claude Chappe nevű francia úgy gondolta, hogy speciális összeszinkronizált órákkal és nagy gongokkal lehetne távolra üzenetet küldeni, aztán beavatja az olvasót az optikai távírók kialakulásának történetébe. (A franciák annyira beleszerettek, hogy alig akarták a remek tornyos-integetős rendszerüket lecserélni elektromosra.)

És az igazi sztori csak itt kezdődik, több feltaláló akar elektromos készüléket csinálni, belesülnek egyszer-kétszer az Atlanti-óceán bekábelezésébe, a távíró közművé vált, a rendszer túlterhelődött, kiépültek városon belül a csőposta-rendszereke, és így tovább. Nagyszerű emberek, magasan képzett viktoriánus geekek, zakós fehéringes úriember-tudósok történetét meséli az író rövid kétszáz oldalon keresztül. A morse-kódról, viktoriánus terheléses támadásokról, az első “online” esküvőről olvasni vágyóknak nagyon ajánlom, akik inkább az összehasonlítós, digitális kultúrás vonulatra lennének kíváncsiak, azok inkább Jason Scott ROTFLcon-os előadását nézzék meg, amit egyszer már amúgy is ajánlottam.

Tom Standage: The Victorian Internet - The Remakable Story of the Telegraph and the Nineteenth Century’s Online Pioneers, Phoenix, 2003.

A távírótól a LOLcatekig

Játszok corydoctorowosat drótkeretes szemüvegben.

A ROFLCON-on elhangzott egy remek előadás arról, honnan származnak olyan vándormotívumok, amiket az egyszerűség kedvéért az internetnek szoktunk tulajdonítani. Már az előadóért érdemes megnézni az egy-egy és negyed óra hosszú videót, Jason Scott színes egyéniség, remekül ad elő, és olyan kultprojekteket csinált meg mint a BBS és egyéb digitális kultúrtermékek archívuma a Textfiles.com vagy a BBS-ekről szóló több részes dokumentumfilm.

A videót le tudjátok tölteni az archive.org-ról (meg be van illesztve gyászos minőségben a Tovább link mögé), az összefoglaló/ajánló cikkem pedig most ment ki az origóra: Mémek az internet előttről.

Continue reading “A távírótól a LOLcatekig”