Körülbelül egy hete bulvárműsorokat nézek Tony Soprano kedvenc csatornájáról, a History Channelről. A Storage Wars-szal kezdtem, amit még otthon csíptem el a tévében először, és talán nem is historys. Aztán jött a Pawn Stars, Counting Cars és a többi hasonló.
Körülbelül lehet követni, ahogy az egyes évadok, az azonos ötletre épülő műsorok hogyan válnak egyre realitisebbé. Az első még elvolt kimutatott ellentétekkel, kisded beszólogatással, licitálással, a sokadikba már kellett a lökdösődés is. Az aukció vezetője lassan bíróvá és óvóbácsivá vált. Szerencsére nem emiatt izgalmas a vatera realiti.
Számzáras régi lakat, kinek ne kéne ilyen?
Onnan érdemes megközelíteni szerintem, hogy ezek a műsorok a tűnt korok tárgykultúrájával keresik a kapcsolatot. Nagyon gyorsan lebontják a ‘régi tehát értékes’ megfelelést. Ezek az epizódok talán a legviccesebbek, mert közben szembesülünk azzal, hogy vannak régi New York-i taxiórákat meg horgászcsalikat gyűjtő emberek. Csak éppen tíz-húsz dolláros értékekkel van tele a vitrinjük, ebből nehéz meggazdagodni.
A retró lemezjátékoknak például itthon is van piaca
A tárgyak többsége viszont rejtőző, felbecsülendő drágaság. Egy részük fegyver, más részük americana, a maradék viszont olyasmi, aminek gyermekként lehet örülni. Flipperasztal, BMW Isetta kisautó, ősnyomtatványok vagy éppen a révkalauz hívására szolgáló mozsárágyú. Pár száz éves működő eszközök, amik egyben az egy-két-öt év alatt elkopó mai csúcstechológia antitéziseiként is szolgálnak. Ráadásul, mivel gyűjtői darabok, nem kell rajtuk számonkérni a hasznosságot. A műsorok egyszerre adnak száz százalékos hamis nosztalgia élményt, apró információkat és a vaterázás érzetét. Nem nehéz előttük ragadni.
Na jó, lehet ezt kicsit túlgondoltam, de nézzetek meg egyet.
(Ja igen, a fotók sajátok, egyszerűbb volt, mint betolni egy YouTube embedet.)
