Állami és magánzó kémek

CIA, FBI, NSA, DOH… ki meddig tudja folytatni az amerikai nemzetbiztonsági kiszámolóst? Tudtok még mondjuk tíz betűszót? És tizenötöt? Ha nem megy, akkor sem kell elkeseredni, a Washington Post két újságírója, és több kutatási asszisztense megcsinálta mindenki helyette a házi feladatot. Két év munkájával feltérképezték a 45 szigorúan titkos állami ügynökséget, és a nekik bedolgozó több mint kétezer céget.

Az összegyűjtött anyag alapján meglepően nagy a káosz, meglepően sok információ vész el a kezelésükkel megbízott ügynökségek között. A helyzeten pedig az sem javított, hogy a 9/11-es terrortámadás után szaporodni kezdtek az ügynökségek, a csak megfelelő belépőkártyával megközelíthető campusok, az irodaépületek, és az állami feladatokat jó pénzért átvállaló szerződött partnerek.

A Top Secret America kötelező olvasmány.

Vörös telefon kagyló nélkül

Az iszonyatosan jó Dirk Rijmenants megint érdekes témát talált, a kubai rakétaválság után Moszkva és Washington közt kihúzott hidegháborús forródrótot. A vörös telefon érdekessége, hogy a kezdeti időkben, egyáltalán nem tartalmazott telefont, csupán egy dupla telexvonal állt a két nagyhatalom rendelkezésére. Rijmenants szerint a rendszerből szándékosan maradt ki a telefon, hogy elkerüljék a félreértésekből, félrehallásokból, fordítási hibákból és oktalan megjegyzésekből származó diplomáciai problémákat.

A forródrótot - írja a forrás - úgy tervezték meg, hogy a felépítése során ne kelljen átadni semmilyen kriptográfiai fejlesztést az oroszoknak. A választás a telexre esett, aminek a két végén kereskedelmi forgalomban is kapható egyszerhasználatos titkosítószalagokat használó ETCRRM II (Electronic Teleprinter Cryptographic Regenerative Repeater Mixer II) gépek álltak. A berendezések a vonal egyik végén teljesen véletlenszerű adatot adtak az üzenethez, a másik oldalon pedig pont ugyanezt az adatot kivonták a megérkező rejtjelezett adatból, megkapva az üzenetet. A titkosítás működését szolgáló egyszerhasználatos kulcsot tartalmazó szalagokat a szokásos diplomáciai csatornákon keresztül juttatták el egymáshoz a forródrótot fenntartó nagyhatalmak. (Ld. kommentek)

Azt pedig már Jason Scott meg a távíró óta tudjuk, hogy a szöveges kommunikáció sokkal menőbb mint a hang útján történő. Több benne a játéklehetőség, kialakulhatnak rövidítések, sajátos szleng, sms- vagy távirdásznyelv. Ehhez képest a kagylóba való távbeszélés maga a smafu. Mivel a rendszert nem használták folyamatosan - tizenkét eseményről tudunk, amelynek alkalmával beszéltek a forródróton -, ám azonnal működőképesnek kellett lennie vészhelyzet esetén, ezért naponta tesztelték. Az amerikaiak a baseball eredményeket küldték át, az oroszok Turgenyev Egy vadász feljegyzései című művéből vett idézetekkel válaszoltak - írja Jerry Proc. Előfordultak más tesztszövegek, például a klasszikus “the quick brown fox jumped (sic!) over the lazy dog”, amire Proc szerint Gromiko szovjet külügyminiszter egyszer rá is kérdezett, hogy mégis mit jelent.

Új vasak, hidegháborús dokumentummegosztással

Az forródrót első verziója, a dupla telexvonal Washington - London - Koppenhága - Stockholm - Helsinki - Moszkva vonalon épült ki. Tartalékmegoldásul egy Washington - Tanger - Moszkva rádiós vonal szolgált. Az drót egyik végpontja a Kreml volt, a másik a Pentagonban található Nemzeti Katonai Parancsnokság, ami közvetlen összeköttetésben állt a Fehér Házzal. A műholdak belépésével az állomások helye változott, az üzenetek viszont rendre a Fehér Házba és a Kremlbe futottak be végül, igaz, voltak esetek, amikor a nem teljesn közvetlen kapcsolatra hivatkozva tagadta meg a szovjet fél az együttműködést.

A rendszer korszerűsítését 1971-ben határozták el, belekerült az akkori legjobb technológia. A forródrótot amerikai oldalról két Intelsat, orosz oldalról két Molnija 2 - más források szeirint Molnija 3 - műholddal bővítették ki, a Tangeren keresztül kiépített rádiós összeköttetést pedig megszüntették. Ettől a ponttól a korábbi telexkapcsola lett volna volt a vészmegoldás. A fejlesztés nem ment zökkenőmentesen, a CyberSecurity szerint a Molnija műholdakra sokat kellett várni, a fejlesztési program azonban 1978-ra biztosan lezárult. A következő apróbb csere a nyolcvanas évek elején történt, a moszkvai olimpia történéseinek szétsugárzásában is jeleskedő Gorizont távközlési műholdak álltak a Molniják helyére.

Elvben az 1971-ben elinduló korszerűsítés hozta be a telefont a rendszerbe, és, ahogy a Múlt-kor forródrótról szóló 2004-es cikke hozzáteszi, innentől kezdve élőszóban hazudhattak egymásnak az elnökök. Brezsnyev élt is a lehetőséggel 1979-ben, letagadva az afganisztáni inváziót előkészítő hadmozdulatokat. A nyolcvanas évek közepén bekövetkező frissítéssel faxgépek is kerültek a forródrót végére, megkönnyítve a dokumentumok, térképek gyors megosztását.

Mellékszálak

Rijmenants linkel egy másik érdekes írást is az Egyesült Államok hadseregének különböző színkódolt titkos és bizalmas telefonjairól. Megnyugtató a tudat, hogy valóban voltak forgalomban olyan vörös telefonok, amivel el lehetett volna indítani a világvégét.

Simon Ágnes és Simon Eszter az Aetasban megjelent Forródrót a hidegháborúban (PDF) című cikke pedig azt elemzi, hogyan változott a forródrót használata az évek során, hogyan lett az utolsónak és leggyorsabbnak szánt kommunikációs eszközből az ideológiai harc színtere vagy éppen az együttműködési szándék jelzésére szolgáló eszköz a különböző elnökök alatt.

A fentiekhez képest mellékszál, de a Telefónia múzeumban megnézhető Horthy Miklós, VI. Károly és Kádár János telefonja is, az utóbbinak ráadásul egész kis központ jutott. A három készülék a múzeum állományához képest is mellékszál kicsit, mert az első Bell készülékektől a csak levett kalappal, vigyázzállásban megnézhető hatalmas rotary központon keresztül a nyolcvanasévekkék dobozokba szerelt egy sarokba elrejthető kapcsolószekrényekig terjed a kiállítás.